Szünet!!!

Rengeteg elnézéssel jövök most nektek, egyrészt mert hétvégén nem volt rész és nem is lesz előre láthatólag január elejéig. Semmi ilyen nincs a dologban, hogy "Jaj hát szünet van hagyjatok most megyek bulizni", (pedig most végre hazautazok apumhoz két hétre), hanem történt egy kisebb baleset. A gépem vírusos lett. Ami annyit jelent, hogy az előre megírt összes rész elveszett ("csak" 14 részről beszélünk), ami annyit dob, hogy az egészet újra kell írnom, ez valószínűleg a téli szünetben fog megtörténni. Úgyhogy hatalmas bocsánat ezért a bő egy hónap kiesésért, de nem tudok mit tenni... Még egyszer elnézést. 

6.rész / Kórház

Először is én most nagyon fel vagyok dobódva, mert nálunk ma esett először a hó, és most ettől annyira áá hangulatom lett,hogy itt is az új rész!♥ Remélem nektek is ilyen jó hangulatotok van, én például (mint minden karácsonykor) egy örök kedvencet hallgatok. Last Christmas♥ Egyszerűen imádom és nem tudok mit mondani én most nagyon boldog vagyok!:) Jó olvasást, sok komit, pipát, hozzászólást a chatben!:) Az új részt valószínűleg akkor hozom ha meglesz a 750, igen HÉTSZÁZÖTVEN oldalmegjelenítés!;) srTraveller

Első emlékem a napból, hogy ültem egy idegen orvos rendelőjében, aki olyan odafigyelés nélkül vette le a vért a kezemből, éppen amikor felébredtem, hogy ahogy elnéztem csupán négy lila folt volt a karomon. Csodálatos. Féltem megszólalni, míg a közelemben volt a doktor úr, mert a végén úgy néznék ki, mint egy nagy lila gumimaci, és ez nem állt szándékomban. Mikor végre sikerült levennie a vért a nagy koncentrálásban, megszólaltam:

-          Elnézést!

-          Ó, ön ébren van? – fordult meg ijedtében.

-          Egy ideje.

-          Akkor szólok a barátnőjének, hogy bejöhet.

Barátnő? Nem értettem miről van szó, de gyorsan kiderült. Carmen volt az én úgynevezett „barátnőm”. Belépett mosolyogva a kórterembe, odarohant hozzám és szájon csókolt, legszívesebben beleköptem volna a szájába. A doktorúr kettesben hagyott minket a „szerelmemmel” addig, míg elvitte a vérmintákat a laborba. Ahogy magunkra maradtunk, fel akartam ülni és nekiesni Carmen-nek, de két okból nem bírtam. Első sorban, mert nem bírtam megmozdulni, másik részből pedig, mert Carmen jobb kézből arcon csapott.

-          EZ MI VOLT? És mit keresel is? Mi az, hogy a barátnőm? Hol van Peter? MIT MŰVELTÉL? – kiakadtam.

-          Nyugodj meg szívem. – ismét megmutatkozott a legalattomosabb mosolya.

-          Kinyögnéd még ma és megtennéd azt a szívességet, hogy elmész, hogy beszélhessek a barátommal?

-          Ó, persze, hogy is ne, hogy fel tudj jelenteni.

-          Nem foglak.

-          Mi a garancia rá? Semmi. Akkor hát?

-          Jó, akkor ne higgy nekem, de mond el, hol van Peter.

-          Otthon van, várja a szerelőt, aki majd megcsinálja az ajtót, amit valaki tegnap este felfeszített, mikor megtámadott téged.

-          Nem ismered véletlenül azt a valakit?

-           Sajnos nem szerelmem, de már megy a nyomozás utána, Peterrel is beszéltem, hogy addig míg, nem leszel jobban, hozzátok költözök. – mosolygott rám.

-          MICCSODA?

-          Hát nem is örülsz kincsem?

-          Mit hazudtál Peternek?

-          Hogy nem rég óta vagyunk együtt, egy állásinterjún találkoztunk, és biztos még korainak érezted, hogy elmond neki.

-          Remélem te sem gondoltad komolyan, hogy ezt be fogja mindenki venni.

-          Nyugodj, meg nem sokáig leszek veled.

-          Mit akarsz?

-          Visszakapni, amit elvettél tőlem.

-          Miről beszélsz?

-          Ismered Evia Lundberg-et?

-          A nőverem. – rám mosolygott, és kisétált amolyan „te nem tudod, amit én” mosoly kíséretében. – MIT CSINÁLTÁL VELE?

-          Én semmit. – kacsintott és kiment.

Egymagamban feküdtem a nagy és üres kórteremben. Minden akaratomat bevetettem, hogy Carmen után tudjak szaladni, de a nyakam mozgatásán kívül semmi sem jött össze, érdekes pedig pont oda szúrta a tűt, amitől lebénultam. Mikor a doktorúr besétált a szobába a lelettel elég félelemkeltő arcot véltem nála felismerni. Erőm nem volt megkérdezni, hogy vajon miért tükröződik ki a világfájdalom az arcán, mivel az agyam ezerrel kattogott a nővéremen, hogy mi történhetett vele, lehet ezért nem vette fel a telefont már napok óta. Sosem hagytam egyedül, ezért is féltem először eljönni tőle, én voltam a személyes testőre, ha úgy vesszük, és most ott hagytam, lehet ennek meg is születtek a következményei. Nem tudtam elterelni a gondolataimat, még akkor sem mikor a doktorúr közölte, hogy semmi súlyos károsodás nem ért, csak egy egésztestre kiható, három napig tartó érzéstelenítőt kaptam, tehát három nap után boldogságosan távozhat az ember. De nekem sosem volt ekkora szerencsém, ahogy most sem. Két nővérke besétált az ajtón (elég szemrevalóak voltak), összesúgtak a doktorral, majd kisétáltak. Ha eddig azt hittem, hogy a világfájdalom volt az arcán akkor nagyon tévedtem. Mély levegőt vett, odasétált az ágyam mellé, kihúzott egy kis puff szerű, forgós széket az ágyam alól, és leült rá. Figyeltem az arcát, hogy valamit is le tudok e belőle szűrni, de nem sikerült. Ki kellett várnom, míg megszólalt:

-          A támadója… hogy is mondjam… - alig akarta kiejteni a szavakat.

-          Kérem, lehetne egy kicsit, gyorsabban?

-          Persze. Tehát a támadója, mondhatni tapasztalt volt, mivel nem csak érzéstelenítőt kapott, hanem e mellett, rengeteg cukrot is bejuttatott a szervezetébe, aminek semmi értelmét nem látjuk, de az biztos, hogy ellensúlyozni kell, tehát most bekötünk magánál egy infúziót, ami holnap estig lesz bent, majd ezután még másfélhetes megfigyelésen kell részt vennie, mert fent áll a cukorbetegség veszélye.

-          Rendben még valami?

-          Nem, ennyi lenne, a nővér mindjárt jön és felteszi az infúziót. – szépen lassan felállt és kisétált, de az ajtóban még visszafordult. – Elnézést, azt elfejeltettem, hogy itt van két látogatója, Annie és Peter, beengedhetem őket az infúzió felhelyezése után?

-          Persze!

-          Rendben, később még benézek önre.

Kisétált, és egyedül hagyott. Már majdnem megint nekiestem a gondolataimnak, amikor a nővérke besétált az infúziós állvánnyal és a kis segédeszközeivel. Illedelmesen köszönt, villámgyorsan felhelyezte a kézfejembe a tűt, lehunytam a szemem, és pár percen belül már ott lógott mellettem az infúzió, a nővérke megigazította a kezem körül a takarót és kiment. Ránéztem, ahogy ott csöpög lefelé az ereimbe, az őszintén megmondva, nem tudom mi. Furcsa érzés fogott el, mi van, ha a nővérem is hasonló történt, vagy rosszabb. Már erőm nem volt szidni Carment, csak az agyam járt. Szerencsére még a legdurvább feltételezéseim előtt Peter és az egyébként gyönyörű barátnője Annie beléptek a kórterembe. Peter azonnal elengedte Annie kezét odarohant és megölelt. Megkérdezte, hogy minden rendben e majd mikor látta, hogy szegény Annie azóta is egyedül állt az ajtó mellett, és várt a barátjára, odament hozzá megfogta a kezét, leültette mellém, majd magának is hozott egy széket.

-          Szia, Annie vagyok! – mosolygott aranyosan, és nyújtotta a kezét.

-          Kezet fognék, csak hát…na érted. – mosolyát viszonoztam. – Egyébként, Gavrilovich, de szólíts Gavnek!

-          Rendben Gav.

-          Emlékszel mi történt tegnap? – csapott rögtön a közepébe Peter.

-          Igen.

-          Akkor tudod ki volt az?

-          Igen.

Elmondtam neki mindent, ami történt, pontosan részletesen, (az intimebb részeket is), és először nem akarta elhinni, hogy Carmen az állítólagos barátnőm volt az. Mikor végre sikerült lenyugodnia, bocsánatot kértem Annie-től, hogy elrontottam a tegnap esti programjukat, majd megbeszéltem Peterrel, hogy még véletlenül se mondja el a rendőrségnek, mert Carmen „megfenyegetett” a nővéremmel. Peter tudta mennyire fontos nekem a nővérem, ezért rögtön megértette, hogy inkább a magam életét veszélyeztetem, minthogy a nővéremét. Elég sokáig nálam voltak, majd mikor már a nővér szólt, hogy lassan ideje távozniuk szedelőzködtek, megígérték, hogy holnap, maximum holnapután is bejönnek és elköszöntek.

2012. október 26. péntek. London. 

5.rész / Carmen

Ültem nagy nyugodtan a szobámban a laptopommal az ölemben, és a holnapi diák csoportom óráján gondolkoztam, amikor eszembe jutott, hogy elfelejtettem utána nézni a még hétfőn látott budapesti képnek. Rögtön be is írtam a google-ba és megnéztem a képeket, amiket kiadott, Hát ez a város valami gyönyörű, csak ámultam és bámultam a gyönyörű képek láttán. Tudom, hogy az interneten általában csak a szép és jó dolgok vannak fent, hogy mindnél jobban csábítsák az embert, de ebben a városban volt valami, ami megfogott, valami különleges. Olyan érzés volt, mint mikor először Malmö-ben jártam. Tudtam, hogy nekem oda egyszer el kell mennem, nem hagyhatom ki az „Itt már jártam” listámról. Egyszerűen elmélyültem a képekben, majd az tűnt fel az egyik kép láttán,

hogy kisebb deja vu érzésem támadt. Olyan volt, mintha már átéltem volna ezt a kilátást, amit bemutatott ez a téli kép. Peter éppen akkor lépett be amikor már legalább húsz perce törtem a fejem, hogy honnan is lehet ismerős ez az egy kép. Észre sem vettem elsőre, hogy bejött csak mikor megszólalt:

-          Elmentem, majd később jövök. – oldalra fordultam, és megcsapott a tömény kölni szag.

-          Hova… mész? – fulladoztam parfümjében.

-          Túl sok?

-          Attól függ hova mész és kivel.

-          Annie-nek hívják.

-          Húha, Peter-nek barátnője van. – játszottam a tizennégy éves diáklányt és még el is tátottam a számat, elég érdekes lehetett ez egy huszonkét éves férfitól.

-          Elmentem. – már nem volt ereje mást mondani a hülyeségemre.

-          Várj, várj, várj! – futottam utána.

-          Igen?

-          Sok sikert tesó! – veregettem meg a vállát.

-          Köszi, és ő… izé… Gav, ha véletlen… szóval érted, ha úgy alakulna, hogy…

-          Nyugodtan felhozhatod, nem fogtok zavarni. – mosolyogtam rá bíztatóan.

-          Köszönöm. – láttam arcán a hálát. – Szia!

Miután Peter elment visszavánszorogtam a szobámba és leültem az ágyra. Eszembe jutott, hogy de jól esne egy bögrényi forró tea, ezért felpattantam és szó szerint kitáncoltam Jacko mozdulatokkal a konyhába. Apait, anyait beleadtam a táncnak nem nevezhető kalimpálásomba és egészen addig folytattam míg fel nem tettem forrni a vizet, majd megfordultam meghajoltam a „közönségnek” és ijedtemben majdnem beleestem a mosogatóba, mikor egy húsz év körüli lány a sarokülőn ülve el nem kezdett komor arccal lassan tapsolni.

-          Nocsak, megijesztettelek?

-          Te vagy Annie? Peter már elment érted.

-          Nem, nem Annie vagyok. – villantott meg egy két másodperces állszent mosolyt.

-          Hogy jöttél be, és ki vagy?

-          Én megerősíteném a zárat a helyedben. – az asztalra támaszkodva felállt.

-          Ki…- kihajoltam a folyosóra, hogy megnézzem mi történt az ajtóval, fel volt feszítve - … vagy?

-          Carmen vagyok, szia! – nyújtott kezet.

-          Heló! – biztos távolságot tartva odahajoltam kezet fogni, rossz döntés volt.

Azzal a lendülettel nekirántott az asztalnak, pont úgy hogy az érzékeny pontomon érjen a legnagyobb ütés, amitől a földre zuhantam. Nem bírtam megmozdulni, így előnybe került, és pár perc alatt már fölöttem is állt. Flegma arccal méregetett, majd lábával lökdösött, addig, míg annyira el nem múlt a fájdalom, hogy egy hirtelen rántással a bokájánál a földre nem tudtam taszítani magam mellé. Mielőtt még sikerült volna védekeznie kezemmel a feje fölé szorítottam mind két karját a lábaimmal pedig mozdulatlanná tettem az övéit. Egy mozdulat is elég volt neki, hogy zsibbadásig harapja a jobb karomat, és így sikerült kiszabadítania a fél kezét amivel végig karmolta arcomat, majd a hátamat. Pólón keresztül is sikerült neki vérző csíkokat hagyni rajtam. Felpattantam és az első tárgyat, ami a kezem közé akadt, (ez esetben egy váza) megfogtam és hozzávágtam. Sikerült eltalálnom a vállát, amitől kicsit hátrébb tántorgott, de nem sokáig állította meg. Rápillantott a vállára, majd egy vad tekintettel rohanni kezdett, majd rám ugrott lábait a derekam köré kulcsolta kezével marni kezdte a hátamat, közben pedig a nyakamat harapta. Egyszerűen nem tudtam lelökni magamról úgy csimpaszkodott. A hátam és a nyakam közben egyre jobban fájt. Az első ötlet, ami eszembe jutott, hogy nekimegyek vele a falnak. Kiszemeltem a folyosó és konyha sarkát majd teljes erőmből neki rohantam. Ahogy a hátát érte az ütés felemelte a fejét fájdalmában, szúrósan rám nézett majd az ajkaimba harapott. Még egyszer neki mentem vele a falnak, hátha le tudom így kaparni magamról. Másodjára már a fejét sem emelte fel, tovább harapott. Addig ismételtem a falnak lökést, míg végre el nem értem a célom, hogy leugrott rólam. Nem jártam jobban. A felforrt vízért rohant és a kancsó teljes tartalmát rám akarta önteni. Szerencsére időben ugrottam el oldalra, és nem sikerült a kísérlete. Lihegve megállt eldobta a kancsót, rám nézett és megszólalt:

-          Miért nem adod fel?

-          Nem értem miért harcolsz, és mit szeretnél.

-          Butuska. – miközben ezt mondta elkezdte széthúzni a pulóverét.

-          MIT AKARSZ? – ordítottam rá.

-          Mi a baj cica? – ledobta a földre a pulóverét, ami nem rejtett semmi mást csak a gyönyörű testét, egyetlen egy melltartó kíséretében.

-          Hagyj békén.

-          De…- közelebb jött hozzám, és lágyan megcsókolt - … kívánlak.

-          Menj innen.

-          Lazítsd el magad! – lassan kezdte el levenni rólam a pólómat, majd újra lágyan csókolni kezdett, nem bírtam magammal végig simítottam a hátát majd kikapcsoltam a melltartóját. – Úgy érzem te is kívánsz. – ajkaimba súgta és tovább csókolt.

Nekinyomott a falnak, és így kényeztettük egymást tovább, addig a pillanatig míg hirtelen egy szúró érzést nem éreztem a nyakamnál, majd szépen lassan össze nem estem. Elterültem a földön, és nem tudtam mi történik, csak azt éreztem, hogy pár pillanat múlva elalszom. Az utolsó emlékeim azok hogy az a bizonyos Carmen nevetve felöltözik, kihúz a nyakamból egy injekciót, majd távozik a lakásból.

2012. október 25. csütörtök. London.

Sietek a következővel, remélem, tetszik. Kommenteljetek, írjatok a chatbe és pipáljatok ha jó lett!:) Ölelés♥

4.rész / Eligazítás a munkahelyen

Vasárnapra már az unatkozás minden módját megtapasztaltam, és már tényleg nem tudtam, hogy mit kéne csinálni. Nővéremet azóta sem értem el telefonon, édesanyámat és édesapámat sem, kitudja, hol lehetnek, még talán az is megeshet, hogy az apai nagyszüleinknél vannak Malmö-ben, és így ki van kapcsolva a telefonuk, nem tudom. Szerencsére gyerekkori barátommal Pavlik-kal tudtam beszélni skype-on pénteken is és szombaton is. Megtudtam, hogy jelenleg ő is munkát keres az egyetem mellett, mert már nem sokáig tudják a szülei finanszírozni a tandíjat. Pavlik mindig is szegényesebb, de annál büszkébb családból származott, sosem fogadott volna el semmit senkitől, sem ő sem pedig bármelyik családtagja. Számomra ez a mai napig érthetetlen…

                                                                       **

Kicsit zűrzavaros volt a hétfői első napom a munkahelyen, mivel már reggel a buszon megállítottak, hogy nem jó a bérletem. Később kiderült, hogy az ellenőr tévedett, de az én szerencsémnek köszönhetően azért előtte még levágott egy kisebb színházi darabot rajtunk kívül körülbelül még harminc ember társaságában, borzalmasan örültem neki. Miután nagy nehezen átfurakodtam egy kisebb emberi lavinán magam a busz közepén, sikeres taktikámnak köszönhetően le tudtam szállni, borzalmas mennyire bunkók néha az emberek, hogy leszállni sem engedik a másikat, mert ha arrébb állna fél métert összedőlne a Stonehenge. A Cover Garden-nél is ha négyszer nem löktek majdnem fel, akkor egyszer sem. Szerencsére már a nyelviskolában nyugodt élet volt, és nem volt az a nyüzsgés, mint amúgy Londonban bárhol máshol, családias nyugodt volt a hangulat. Minthogyha otthon lettem volna édesapám szüleinél Malmö-ben, a svédekre vall ez a hatalmas nyugalom. Miközben fellépkedtem az irodához vezető lépcsőkön tátott szájjal néztem a gyönyörű régies, de kellőképpen felújította helységeket, ajtókat, lépcsőkorlátokat, ablakpárkányokat és a gyönyörű emléktárgyakat, amiket valószínűleg a tulajdonos hozott a Világ különböző helyeiről, mikor ott járt. Gyönyörű ez a hely, mikor beléptem valahogy megcsapott újra a nyelvek és az utazás iránti szeretetem. Pont amikor a fejemtől jobbra megláttam egy gyönyörű képet, egy kastély szerű épületről, ami egy vízparton áll, és elkezdtem csodálkozva nézni, hogy milyen gyönyörű, az igazgató pont akkor állt meg velem szemben mosolyogva, kezet nyújtva.

-          Jó napot! Látom, tetszik önnek az épület. – nyújtott kezet.

-          Jó napot, igen csodálatos ez a hely, rögtön rabul ejtett. Megkérdezhetném, hogy ez a kép – mutattam a falon függő kastélyszerű épületet ábrázoló képre – hol készült, és mit ábrázol?

-          A nászutunkon a férjemmel, mikor Budapesten jártunk, a Parlament látható rajta. – válaszolt mosolyogva.

-          Budapest? Sajnos nem tudom, hogy hol van.

-          Magyarország fővárosa.

-          Sajnos még így sem ismerős, de köszönöm majd utána nézek.

Bevezetett az irodájába, elintéztünk minden papírt, megkaptam a tankönyvet amiből tanítani fogok, a tantermem kulcsát, az órarendet, a csoportjaim papírjait, névsorokat, egy kis tanári határidőnaplót, és egy pár reklámterméket, ami be kell vallani kihagyhatatlan volt, tényleg minden vágyam volt egy reklámcukorka. Megnéztük a tantermem, egyeztettünk, hogy holnap délután kettőkor kezdődik az első órám egy kezdő 20-30 éves felnőttekből álló csoporttal. Izgulok, hogy milyen lesz tanítani egy egész csoportot, eddig csak 1-2 diákom volt és azért az teljesen más, furcsa lesz, főleg hogy itt tanmenet van, és számonkérés. És svédül is furcsa lesz újra beszélni, már nem is tudom mikor volt az, hogy apával svédül és nem oroszul beszélgettünk. Élvezni fogom minden esetre.

                                                                       **

Mikor hazaértem, egy finom vaníliás pudingot szerettem volna enni, de nem volt otthon. Lementem érte a szemben lévő boltba, de ott meg úgy gondoltam inkább főzök magamnak és megeszem melegen, mikor majd úgyis várnom kell a skype előtt Pavlik-ra, borzalmasan sokat késik. Ötös csomagot vettem, amit később meg is köszöntem, mert egyet kapásból ott felejtettem a gázon és ehetetlenre főztem, a legjobb az edény takarítása volt, de szerencsére a második már sikerült, ami hozzám képest hatalmas teljesítmény, mert még egy vajas kenyeret is képes vagyok elrontani. Megfogtam a forró pudingomat, bekapcsoltam a konyhában a laptopom, bejelentkeztem skype-ra, ráírtam Pavlikra, hogy ha fent lesz, hívjon, majd gondolkoztam, hogy mit kéne csinálni, addig míg várok rá. Keresgéltem az interneten, de nem találtam semmi jót, majd hallottam a tvben egy reklámban, valami American Horror Story-ról aminek a bemutatója elég izgalmasan hangzott, és rákerestem, hát annyira belemerültem, hogy észre sem vettem hogy már a kilencedik részt is megnéztem, Peter már régen elaludt (észre sem vettem, hogy hazaért), hogy elfelejtettem megnézni, hogy hol van Magyarország és az sem tűnt fel, hogy Pavlik rengeteg üzenetet hagyott, és számtalanszor hívott. Írtam neki pár bocsánatkérő sort, amiben megmagyaráztam, hogy szerelembe estem ezzel a sorozattal, és nem vettem észre a körülöttem zajló fejleményeket. Még gyorsan elmentem fürödni, majd sietősen becammogtam a szobámba, különös, de nem voltam álmos. Rápillantottam az órámra, ami 4:39-et mutatott, semmi esélyem nem maradt, hogy teljesen kialudjam magam, de azért megpróbáltam álomba nyomni magam. Ahhoz képest, hogy azt hittem, hogy nem vagyok álmos pár pillanat kellett csak, hogy elaludjak.

2012. október 22. hétfő. London.

Első rész amihez "hozzászólok", képet csatolok, és ami rövidebb mint az eddigiek (ezer bocsánat érte...) Remélem tetszik mindenkinek, holnap vagy hétfőn megpróbálom hozni a következőt, addig is jó olvasását!♥ 

3.rész / Honvágy

-         A nyelviskolai állás miatt zavarnám. - hirtelen felpattantak a szemeim és én is felültem örömömben. - Tudna hétfőn kezdeni, mint svéd tanár?- mikor ezt meghallottam szólni nem tudtam, hogy végre három hónap után munkám lesz, talán a hölgy is észrevette, hogy a szavam is elállt – Azt hallottam mrs. Bogdanovich-tól, hogy édesapja révén tökéletesen beszél svédül.

-         Igen, hétfőn mikor kezdhetnék?

-         Délelőtt kilenckor a Southampton 3-4 igazgatói irodájában.

-         Az a híres nyelviskola a Cover Garden-től nem messze igaz?

-         Pontosan, körülbelül 4-5 perc séta onnan.

-         Rendben akkora tudom, hol van, köszönöm hívását.

-         Még egyszer elnézést a késői hívásért.

-         Jóéjszakát.

-         Jóéjt. – és ezzel letettük.

Nem hiszem el, hogy London egyik leghíresebb nyelviskolájában leszek nyelvtanár, ráadásul svédet fogok tanítani, a kedvenc nyelvemet a világon. Ezek után boldogan aludtam el, és teljesen elfelejtettem a tegnapi nap történéseit…

                                                       

                                                        **

Mikor 6:45 kor csörgött az ébresztő, egy mozdulattal lenyomtam, és nem érdekeltek az állásinterjúk, hiszen nekem már van munkám, ráadásul tényleg egy nagyon jó helyen. Igen, számomra is hihetetlen. Az meg főleg hogy miután délután negyed kettőig aludtam, és bőven ebédidő után megreggeliztem, és különleges módon semmi dolgom nem volt, azt csináltam, amit akartam, nem kellett készülődnöm csak egyedül voltam a gondolataimmal… Igen, számomra is most derült ki, hogy nem vagyok az a típus, aki szeret unatkozni, ezért már két óra elteltével nem tudtam mit csinálni. Gondolkoztam, hogy mit is kéne csinálni, de valahogy minden ellenem volt. Az összes könyv lent volt a raktárban, ahova természetesen egy darab kulcsunk van az is Peter-nél. A laptop töltője egyszerűen felszívódott, sehol sincs. A Canon-om természetesen Moszkvában maradt, azzal az indokkal, hogy ha új életet akarok kezdeni nem, hozhatom magammal, azt a dolgot, amiért semmit sem küzdöttem, csak csettintenem kellett és megkaptam édesapámtól. A kicsi, beton nehézségű, padlót-törő, alig működő, fekete Nokiám pedig valahogy képtelen olyan képeket készíteni, mint egy rendes fényképezőgép. Barkácsoló és művészi tehetségem nincs, az olyanok, hogy festés, rajzolás, egy új fűszertartó vagy bármi más készítése képtelenség számomra. Már azon is gondolkoztam, hogy neki állok főzni vagy sütni valamit, de nem hiszem, hogy Peter örülne neki, ha elhasználok fölöslegesen egy félkonyhányi élelmiszert, mert amekkora tehetségem van ahhoz is valószínű, hogy az alaksori tárolóban lévő kukák fogyasztanák el. Semmit sem tudtam csinálni. Szenvedésemben neki estem megkeresni a töltőt. Az egész lakást feltúrtam, mindenhol kerestem, amikor Peter hazajött akkor éppen az ágyam alatt kerestem.

-         Szia, Peter! – 1000 wattos mosollyal kúsztam ki a folyosóra és néztem boldogan a legjobb barátomra.

-         Ő, szia, Gav! – kicsit megrémülten nézett rám, nem csodálom egy idegbeteg, aki hatalmas mosollyal kúszik a földön és ráijeszt barátjára. – Miért vagy ilyen boldog?

-         Az ember már…- akadtam, ki de közbeszólt.

-         És miért is vagy te itthon?

-         Nem is lehetek boldog, mert látlak téged? – kiskutya szemeimet rögtön előkaptam.

-         Miért vagy itthon? – vágott olyan unalmas fejet.

-         Van munkám. – mosolyogtam rá, mint egy öt éves kisgyerek mikor cukorkát kap.

-         Na figyelj Gav, vagy normálisan viselkedesz, felállsz, és normálisan elmondod vagy jó éjt.

-         Oké, nyugalom. – felálltam és leporoltam magamról a koszt, amit a földön összeszedtem.

-         Remélem, azt majd összesöpröd. – kezd olyan lenni, mint egy anya.

-         Mondhatom, vagy még parancsolgatsz?

-         Bocsánat, rossz napom volt.

-         Nincs munka?

-         Nincs, de mesélj.

-         Hajnalban felhívott a nyelviskola tulajdonosa, hogy svéd tanárként kéne kezdenem hétfőn reggel kilenckor.

-         Ez szuper, melyik iskolában fogsz dolgozni?

-         Ami a Cover Garden-nél van.

-         Oda megyek én is hétfőn kilencre.

-         A nyelviskolába? – néztem rá furcsán, hiszen ő nem tud csak angolul.

-         Dehogy, mellette van egy kis ügyvédi iroda, ahova segédet keresnek.

-         Akkor együtt megyünk?

-         Persze, de megyek aludni.

-         Nem aludtad ki magad? Azt hittem egész nap itthon voltál.

-         Igen így van, későn is keltem, de…

-         De mi?

-         Nem tudom, megyek aludni. – és indultam be a szobába.

-         Gav. – fogta meg a vállam és visszafordított. – mi a baj?

-         Nem tudom.

-         Elmondod majd?

-         De nem tudom mi a bajom, csak most egyedül szeretnék lenni, meg el szeretnék menni, fürdeni, majd vacsorázni és aludni, egyedül.

-         Egész nap egyedül voltál, és még csak fél nyolc van.

-         Most az zavar, hogy nem megyek el egy buliba csütörtök este fél nyolckor, huszonkét évesen, azért mert három hónap után munkát kaptam, hanem inkább elmegyek, alszok egyet?

-         Más azt tenné…

-         Mi van? Peter nem ismerek rád.

-         Oké, igazad van, menj, aludj.

-         Köszönöm.

Megfogtam magam és besétáltam a szobámba. Gondolkoztam egy darabig, hogy vajon mi bajom lehet, és végül rájöttem. Most hogy munkát kaptam innentől egyenesben van ITT az utam, tehát biztos, hogy nem fogok most már hazaköltözni, ezért jöttem ki, de akkor is hiányzik most egy kicsit a családom. Hiányzik a nővérem, az édesanyám, az édesapám, a rokonok, de a családon kívül a barátok is,  Ahmar, Natasia, Ony, és Pavlik. Gondolkoztam, hogy felhívom a nővéremet, de nem vette fel. Érthető hisz ott még csak fél öt van, biztos az egyetemen van, majd később felhívom. Ott lett volna anya vagy bárki más, akit még a nővéremen, Verán kívül felhívhattam volna, de a nővérem az, akivel mindig mindent megoszthatok, és most hiányzott. Írtam neki egy sms-t, majd elaludtam.

2012.október 18. csütörtök. London.

2.rész / A "munka"

Borzalmas éjszaka után úgy keltem fel hogy még a hideg is kirázott, de be kell vallanom nagyon megnyugodtam, hogy ez csak egy röpke álom volt. De ki ne nyugodott volna meg ha kiderül, hogy az a borzalom, hogy az édesanyja és a legjobb barátja csak álom beli gyilkosságnak lettek áldozatai és nem a való életben játszódott le ez a hatalmas tömeggyilkosság, melynek két szeretje is tagja volt... Ez után a horibilis történet után kicsit nyugtalanul indultam neki a napomnak. A reggeli készülődés után elindultam az első helyszínre ahová 9:40-re van időpontom, hiába van még csak negyed nyolc.London másik végében van a cég telephelye ahová mire eljutok az összes tömegközlekedési járművet fel kell használnom, van amelyiket többször is, mivel kocsi hiányban szenvedünk. Azért ez telejesen más élet ahoz képest, hogy otthon kettőt kellett csettintenem és jött a házi sofőr, majd elvitt bárhová az egyik BMW-énkel, a sok közül. De hát más életre vágytam, meg akarok tanulni magamról gondoskodni, és azt valahogy el kell kezdeni... Javában ültem a villamoson és vártam, hogy megérkezzünk a végállomásra ahol át tudok szállni a buszra ami végre már elvisz a célomhoz. Ülök nyugodtan, nézem a táblát, még négy megálló. Egyszer csak megszólal a telefonom:

- Igen, tessék?

- Gav, mi megcseréltük a sim kártyákat igaz? - kérdezi Peter.

- Igen, még tegnap este, miért?

- Hívott Jess anyukája, hogy veled szeretne beszélni...

- És? Megadtad neki ezt a számot?

- Igen, nem sokára hív azt mondta.

- Aha, képzelem, úgy ahogy tegnap...-puffogtam.

- Ne rinyálj már, mint egy kislány lehet, hogy most kapsz állást, sőt abban a szakmában amit szeretsz, hiszen tudtam nem azért van 4felsőfokú nyelvvizsgád, meg nem azért tanulsz most is franciául megy magyarul csak úgy szorgalomból, de homályosíts fel ha tévedek a nyelvek iránti szeretetedben.

- Jó szia, mindjárt le kell szállnom.

- Gav, még valami.

- Igen?

- Azonnal fogadd el az ajánlatát ha hív Jess anyja!

- Miért akarod ennyire nekem ezt a munkát?

- Mert ez egy jó meló, főleg neked.

- Jól van, de mennem kell, szia. - mielőtt válaszolhatott volna lecsaptam a telefont, mert itt a megálló ahol le kell szállnom... Bent ülök a váróban, és még van 12 percem, túl korán ért ide a buszom. Valahogy nem izgulok már, annyi ilyen beszélgetésen vettem részt, hogy már szinte fejből fújom a dolgokat, olyan mint egy megrendezett, forgató könyv alapján lejátszódó sorozat jelenet... Egy perc és negyvenet üt az óra. Várom hogy kijöjjön az aszisztens de nem nyílik az ajtó. Már két perccel múlt ötven és még mindig semmi, amikor hirtelen egy pisztoly lövéseket hallok, nem tudom mi történhet odabent, de úgy érzem jobb ha lelépek. Felkapom a dzsekimet a kezembe a táskát amiben az önéletrajzomat és egyéb irataimat tartom némi készpénz és kulcs kíséretében menet közben dobom át a vállamon. Végig futok a várón majd befordulok a folyosóra, már majdnem kint vagyok az épületből, nyúlnék a kilincsért amikor hirtelen egy kéz a számát fogja be egy másik pedig a vállamnál fogva húz visszafelé. Nem tudok védekezni, nagyon ügyesen lefogott és sehogy sem tudtam segítségért kiálltani, vagy esetleg kiszabadulni és kifutni. Berantott a férfi wcbe, lenyomott a földre hasra fektetve, hátra vágta a kezeimet megkötötte őket, majd egy sálat a számba nyomott és egy másikkal még még is kötötte, hogy biztosan ne tudjak beszélni. Lábaimat is összekötötte majd kihajolt az ajtón füttyentett egyet, majd vissahajolt, legugolt mellém és a fülembe súgta:"Csak maradj kussban, fogadj szót és túl éled!". Nem tudtam mit tenni csak bólogadtam. Vissza felállt majd bejött egy másik, hozzá hasonló kaliberű férfi. Ketten megfogtak talpra állítottak, majd beránvigáltak abba a terembe ahol az interjú lett volna, és ahonnan a lövések hallatszottak. Nem csalt a megérzésem. Két lelőtt mélyendekoltált felsőjű, elég rövid szoknyás hölgy ott terült el a szoba közepén.

- Mássz ki! - parancsolta a ducibb, első megtamadóm, és mutatott a nyitott ablakra ahol a függönyt majd leszakitotta a szél. -MOST!

Összekötött lábbal kicsit nehéz lett volna, de ezt ők is észre vették és szerencsére elvágták a köteleket a lábamon. Lassan kimásztam az ablakon, majd megvártam a falnak dőlve őket. Kiértek két oldalt közre fogtak majd ellöktek egy eléggé lerobbant kocsiig. Beültetett az egyik hátra, mondhatni belökött. Ők ketten elől ültek, majd amilyen gyorsan csak tudtak elvittek egy kipusztult házhoz. Útközben rengetegszer neki csapódtam az üvegnek, olyan erővel vezettek. Bementünk egy nagyon sötét nagyon kicsi szobába ahol lelöktek a földre majd felkapcsoltak a sarokban álló kislámpát. Az egyik kiment a szobából a másik pedig odahajolt hozzám a hideg kőhöz nyomta az arcon, majd a tisztázta velem a helyzetet:"behozunk egy kislányt, valószínű ismerni fogod, a hugod az, azt akarjuk, hogy...ÖLD MEG!" Nem tudtam elképzelni, hogy milyen húgomról beszélhet hiszen két nővérem van... Becibált a vékonyabb férfi egy kicsi 7-8 év körüli kislányt, lelökte mellém a földre, engem felhúzott, a kezembe nyomott egy kést, levette a kezemről és az arcomról a kötést, és így szólt: - Tehát itt a húgod, tudod a dolgod.

- Nem a húgom.

- Mit mondtál? - förmedt rám.

- Nem a húgom.

- Ne keress kifogásokat, csak gyilkolj.

- De nem a húgom.

- Tom fejezd be, és öld meg.

- Nem Tom vagyok.

- MIVAN?!

- Nem. Tom. Vagyok. És ő nem a húgom.

- Elbasztad. - mordult rá a társára.

- De nem, a főnök azt mondta ő az.

- Márpedig nem Tom vagyok. - szóltam közbe.

- Jobban tennéd ha kussolnál. - szólt be rögtön a ducibb.

- Egy kérdés. Most hogy kiderült, hogy nem én vagyok a szeretett Tomotok elmehetnék?

- Miért vagy te ennyire magabiztos? Épp most raboltunk el, és kértünk meg hogy ölj meg egy ártatlan kislányt.

- Ismerem a maffiát.

- Honnan jöttél?

- Moszkva. - ahogy kimondtam rögtön megkaptam az engedélyt a távozásra.

Fogalmam sem volt hol vagyok, de azt tudtam, hogy mindnél hamarabb el kell innen mennem. 10 perc séta után megtaláltam az első utcanév táblát és felhívtam az első taxi társaságot aminek eszembe, közöltem hogy siessenek, mert mielőbb haza akarok érni. Pár perc alatt száguldva kanyarodott be egy kocsi, majd kicsapta a kocsi ajtaját feltette a kérdést hadarva hogy "hova?" és mielőtt még kimondhattam volna, villámsebességgel indultunk el, ezek szerint ő is tisztába van vele, hogy nem a legmegnyugtatóbb környéken vagyunk... Mínusz SZÁZHATVAN fonttal és három állás interjúval lettem kevesebb mire hazaértem. Alig bírtam felvánszorogni az emeletem, annyira hulla vagyok. Igazából nem viselt meg a dolog, mert sok elrablásban volt már részem, hála anyám családjának, mindegy lényegtelen. Épp ez az egyik ok amiért eljöttem... Mikor felértem első utam a fürdőbe vezetett, majd rögtön az ágyamba, nem is találkoztam Peter-rel... Tökéletesen aludtam, amikor az éjszaka közepén 3:21-kor megszólal a telefonom. Felveszem és csak annyit hallok hogy valaki hörög, nem volt kedvem még egy ilyen kalandhoz ezért lecsaptam, de megint felhívott. Beleszóltam:

- Mit akarsz?

- Ó elnézést, zavarom?

- Mondjuk hajnali fél négy van igen egy kicsit zavar.

- Bocsánat elfelejtettem, sajnos most Kanada nyugati részén tartózkodok, itt este hét van, ezer bocsánat.

- Kérem elmondaná mit szeretne?

- A nyelviskolai állás miatt zavarnám. - hirtelen felpattantak a szemeim és én is felültem örömömben. - Tudna hétfőn kezdeni mint svéd tanár?

2012.október 17. szerda. London.

1.rész / "hátha holnap"

Ma van pontosan három hónapja, hogy Moszkvából elköltöztem édesanyáméktól jövőt teremteni huszonkét éves „felnőtt” férfifejjel, befejezetlen egyetemmel, négy nyelvvizsgával, semmi kötöttség nélkül, ide Londonba. Ez alatt a három hónap alatt, mondhatjuk, hogy nagyjából minden a helyére került, és úgy félig meddig már egyenesben van a jövőm, azon az egyetlen egy „kicsi” „lényegtelen” „kis-apró” tényezőn kívül, hogy, hát hogy is mondjam… Nincs munkám. Lakásom van, minden iratom rendben, kivéve a munka. Igazából, ha nem lakik itt gyerek-kori barátom Peter, akkor itt sem tartanék, a lakásban is vele lakok és ez alatt a pár hónap alatt nyugodtan elviselt, fent tartott, mint egy kisgyereket, azon kívül, hogy nem kellett megetetni, és tisztába tenni. Mindent elintézett nekem, munkát is próbált keresni, de az valahogy nem akar összejönni… Sétálok hazafelé éppen egy állás interjúról, és most is azon gondolkozom, hogy vajon ez a cég (megjegyzem a negyedik a héten és még csak kedd van) végre fel fog e venni. Azt mondták majd felhívnak, de hát mindenki tudja mit is jelent az a bizonyos „majd hívunk” kifejezés, többségében annyit rejt, hogy „köszönjünk, van más jelentkező, aki sokkal szimpatikusabb, de azért ne aggódj, majd valamelyik igénytelen kis cég felvesz vécé csészeillatosító szakembernek”. Nem tudom, mit gondoljak már, tényleg az elmúlt időben minden délelőttöm és délutánom álláskereséssel telt, és még így sem. Lassan kezdem feladni az összes reményt, szerencse, hogy Peter minden egyes nap újra és újra lelket önt belém, hogy hátha holnap. Igen minden nap ezt mondom „hátha holnap” mert van egy mondás az a bizonyos „never say never!” (soha ne mond, hogy soha), mert nem azért jöttem ide Moszkvából a teljesen kényelmes full luxus házunkból, az eltartottságból, a kényelemből, anyámtól és apámtól, hogy ne tudjak boldogulni. Új életet akartam, magamról akartam gondoskodni távol a szüleimtől, nagyon távol… Kettesével veszem a lépcsőfokokat, majd a másodikra felérve előveszem, a kulcsom belépek az ajtón és az tűnik fel, hogy Peter itthon van, ránézek az órámra és 18:19-et mutat. Nem tudom, mit keres itthon, hiszem általában fél kilenc és kilenc között szokott hazaérni, ráadásul azt se mondhatjuk, hogy péntek van, ezért hamarabb elengedték őket, hiszen még hét közepe sincs. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történhetett, de mindnél jobban furdalt a kíváncsiság annál jobban siettem ki a konyhába, hogy meg tudjam kérdezni. Be se érek, de már letámadom:

-          Szia, mi történt?

-          Szia, miért?

-          Hát… olyan korán itthon vagy.

-          Ja, hogy az… - láttam rajta, hogy nem jó hírrel szolgál.

-          Nagyon rossz? – kérdeztem, miközben leültem a konyhában lévő sarokülőre.

-          Eléggé.

-          Csökkentik a fizetésed?

-          Mondhatjuk úgy is.

-          Peter nyögd már ki.

-          Kirúgtak.

-          MI?! MIÉRT?! – a megdöbbenéstől úgy felpattantam, hogy majdnem felborítottam a kölcsön kapott antik üvegasztalt.

-          Leépítés van.

-          És miért pont téged, aki már évek óta ott van, sőt a főnökkel is olyan jóban voltál nem?

-          De…

-          Akkor miért?

-          Nem tudom, őszintén nem tudom.

-          De mi indokot kaptál?

-          Leépítés.

-          Ne röhögtess már valami mást is mondaniuk kellett, nem rúghatnak ki csak ennyivel.

-          Márpedig megtették.

-          Jó… oké… értem. –ültem vissza a helyemre. -… és akkor most neked is munkát kell találni?

-          Hát, ja, mondjuk, nem szeretnék utcalakó lenni.

-          Én holnap három helyre megyek, elkísérsz?

-          Időpontosak?

-          Hát… kettő igen, de az egyik nem.

-          Akkor arra az egyre elmegyek.

-          És a másik kettő?

-          Szerinted mennyire rontaná az esélyedet, hogy ha odarángatnál még egy huszonéves srácot azzal a szöveggel, hogy tegnap kirúgták és most munkát keres, tudod, hogy csak egy főt keresnek, de szüksége lenne a munkára. Szerintem, egy picikét rontana az esélyeiden. Legalább neked legyen munkád. – csak néztem és átgondoltam, igaza van, neki mindig igaza van – Elmentem fürödni.

-          Rendben.

Főztem teát, sütöttem rántottát, és előkészítettem a fürdéshez a dolgaimat, hogy ha Peter kijött a fürdőből én is el tudjak menni, fürödni, aztán aludni, mert nagyon kimerültem ma és holnap sem vár rám egy egyszerű nap… Már legalább fél órája várom, hogy végre kimásszon a fürdősszobából az a lajhár, de még mindig be van zárkózva, nem bírom tovább, bekopogok:

-          Minden oké? – kicsit később jön a válasz

-          Persze, megyek egy perc.

-          Oké, siess.

Visszamentem a konyhába megittam még egy pohár teát amikor elkezdett csörögni a telefonom, már kezdtem reménykedni hogy egy munkalehetőség ügyében hívnak, végül is nem tévedtem nagyot.

-          Szia Gav. Emlékszel még rám Jess anyukája vagyok, tudod a 15 éves lány akit tavaly korrepetáltál spanyolból.

-          Persze emlékszem önökre.

-          Azért hívlak, hogy nem e tudnál neki idén is segíteni.

-          Hát… nagyon szívesen segítenék, tudja ön is, de azt hiszem Moszkva most egy kicsit messze lenne nekem.

-          Miért elutaztál valahova?

-          Igen, Londonban lakom most.

-          Úristen Gav, gratulálok, és hogy megy ott az élet, tudod nekem is ott lakik az egyik unokatestvérem, akinek nyelviskolája van, nagyon sikeres egy lány lett belőle, veled mi a helyzet, van e már munkád?

-          Nem, sajnos nincsen.

-          Ó, mióta keresgélsz?

-          Három hónapja.

-          Hűha. Mit is mondtál milyen nyelveken tudsz?

-          Spanyol, orosz, svéd, angol és németül, miért?

-          Ha szeretnéd, felhívhatom az unokatestvérem, hogy tudna e neked munkát ajánlani.

-          Azt megköszönném. – a legkedvesebb hangomat vettem elő, ha már ezt megteszi értem.

-          Rendben, legkésőbb egy fél óra múlva felhívlak.

-          Nagyon szépen köszönöm várom hívását.

-          Szia Gav.

-          Viszlát.

-          Ki volt az? – jött ki Peter a fürdőből.

-          Jess anyukája.

-          Akit korrepetáltál?

-          Aha.

-          És?

-          Beszél a nem tudom kijével valami nyelviskolának a tulaja.

-          Miért nem örülsz? – mosolygott rám.

-          Nem is tudom. Elmentem fürödni szólj ha hív. –lehorgasztott fejjel mentem be a fürdőbe.

-          Rendben Gav.

Nyugodtan megfürödtem egyes egyedül a hatalmas magányomban, hajat is mostam, majd fogmosás után kisétáltam és megkérdeztem Petert hogy hívtak e, azt mondta nem, pedig már negyven perc eltelt a beszélgetésünk óta… Még vártam másfél órát aztán elkönyveltem egy újabb sikertelen napnak a mait, és betudtam annak, hogy engem ma már nem fognak hívni a nyelviskolai állás érdekében. Bedőltem az ágyamba és pillanatok alatt elaludtam. „Hátha holnap.”

2012.október 16. kedd. London.