2013. november 23., szombat

3.rész / Honvágy

-         A nyelviskolai állás miatt zavarnám. - hirtelen felpattantak a szemeim és én is felültem örömömben. - Tudna hétfőn kezdeni, mint svéd tanár?- mikor ezt meghallottam szólni nem tudtam, hogy végre három hónap után munkám lesz, talán a hölgy is észrevette, hogy a szavam is elállt – Azt hallottam mrs. Bogdanovich-tól, hogy édesapja révén tökéletesen beszél svédül.
-         Igen, hétfőn mikor kezdhetnék?
-         Délelőtt kilenckor a Southampton 3-4 igazgatói irodájában.
-         Az a híres nyelviskola a Cover Garden-től nem messze igaz?
-         Pontosan, körülbelül 4-5 perc séta onnan.
-         Rendben akkora tudom, hol van, köszönöm hívását.
-         Még egyszer elnézést a késői hívásért.
-         Jóéjszakát.
-         Jóéjt. – és ezzel letettük.
Nem hiszem el, hogy London egyik leghíresebb nyelviskolájában leszek nyelvtanár, ráadásul svédet fogok tanítani, a kedvenc nyelvemet a világon. Ezek után boldogan aludtam el, és teljesen elfelejtettem a tegnapi nap történéseit…
                                                       
                                                        **
Mikor 6:45 kor csörgött az ébresztő, egy mozdulattal lenyomtam, és nem érdekeltek az állásinterjúk, hiszen nekem már van munkám, ráadásul tényleg egy nagyon jó helyen. Igen, számomra is hihetetlen. Az meg főleg hogy miután délután negyed kettőig aludtam, és bőven ebédidő után megreggeliztem, és különleges módon semmi dolgom nem volt, azt csináltam, amit akartam, nem kellett készülődnöm csak egyedül voltam a gondolataimmal… Igen, számomra is most derült ki, hogy nem vagyok az a típus, aki szeret unatkozni, ezért már két óra elteltével nem tudtam mit csinálni. Gondolkoztam, hogy mit is kéne csinálni, de valahogy minden ellenem volt. Az összes könyv lent volt a raktárban, ahova természetesen egy darab kulcsunk van az is Peter-nél. A laptop töltője egyszerűen felszívódott, sehol sincs. A Canon-om természetesen Moszkvában maradt, azzal az indokkal, hogy ha új életet akarok kezdeni nem, hozhatom magammal, azt a dolgot, amiért semmit sem küzdöttem, csak csettintenem kellett és megkaptam édesapámtól. A kicsi, beton nehézségű, padlót-törő, alig működő, fekete Nokiám pedig valahogy képtelen olyan képeket készíteni, mint egy rendes fényképezőgép. Barkácsoló és művészi tehetségem nincs, az olyanok, hogy festés, rajzolás, egy új fűszertartó vagy bármi más készítése képtelenség számomra. Már azon is gondolkoztam, hogy neki állok főzni vagy sütni valamit, de nem hiszem, hogy Peter örülne neki, ha elhasználok fölöslegesen egy félkonyhányi élelmiszert, mert amekkora tehetségem van ahhoz is valószínű, hogy az alaksori tárolóban lévő kukák fogyasztanák el. Semmit sem tudtam csinálni. Szenvedésemben neki estem megkeresni a töltőt. Az egész lakást feltúrtam, mindenhol kerestem, amikor Peter hazajött akkor éppen az ágyam alatt kerestem.
-         Szia, Peter! – 1000 wattos mosollyal kúsztam ki a folyosóra és néztem boldogan a legjobb barátomra.
-         Ő, szia, Gav! – kicsit megrémülten nézett rám, nem csodálom egy idegbeteg, aki hatalmas mosollyal kúszik a földön és ráijeszt barátjára. – Miért vagy ilyen boldog?
-         Az ember már…- akadtam, ki de közbeszólt.
-         És miért is vagy te itthon?
-         Nem is lehetek boldog, mert látlak téged? – kiskutya szemeimet rögtön előkaptam.
-         Miért vagy itthon? – vágott olyan unalmas fejet.
-         Van munkám. – mosolyogtam rá, mint egy öt éves kisgyerek mikor cukorkát kap.
-         Na figyelj Gav, vagy normálisan viselkedesz, felállsz, és normálisan elmondod vagy jó éjt.
-         Oké, nyugalom. – felálltam és leporoltam magamról a koszt, amit a földön összeszedtem.
-         Remélem, azt majd összesöpröd. – kezd olyan lenni, mint egy anya.
-         Mondhatom, vagy még parancsolgatsz?
-         Bocsánat, rossz napom volt.
-         Nincs munka?
-         Nincs, de mesélj.
-         Hajnalban felhívott a nyelviskola tulajdonosa, hogy svéd tanárként kéne kezdenem hétfőn reggel kilenckor.
-         Ez szuper, melyik iskolában fogsz dolgozni?
-         Ami a Cover Garden-nél van.
-         Oda megyek én is hétfőn kilencre.
-         A nyelviskolába? – néztem rá furcsán, hiszen ő nem tud csak angolul.
-         Dehogy, mellette van egy kis ügyvédi iroda, ahova segédet keresnek.
-         Akkor együtt megyünk?
-         Persze, de megyek aludni.
-         Nem aludtad ki magad? Azt hittem egész nap itthon voltál.
-         Igen így van, későn is keltem, de…
-         De mi?
-         Nem tudom, megyek aludni. – és indultam be a szobába.
-         Gav. – fogta meg a vállam és visszafordított. – mi a baj?
-         Nem tudom.
-         Elmondod majd?
-         De nem tudom mi a bajom, csak most egyedül szeretnék lenni, meg el szeretnék menni, fürdeni, majd vacsorázni és aludni, egyedül.
-         Egész nap egyedül voltál, és még csak fél nyolc van.
-         Most az zavar, hogy nem megyek el egy buliba csütörtök este fél nyolckor, huszonkét évesen, azért mert három hónap után munkát kaptam, hanem inkább elmegyek, alszok egyet?
-         Más azt tenné…
-         Mi van? Peter nem ismerek rád.
-         Oké, igazad van, menj, aludj.
-         Köszönöm.
Megfogtam magam és besétáltam a szobámba. Gondolkoztam egy darabig, hogy vajon mi bajom lehet, és végül rájöttem. Most hogy munkát kaptam innentől egyenesben van ITT az utam, tehát biztos, hogy nem fogok most már hazaköltözni, ezért jöttem ki, de akkor is hiányzik most egy kicsit a családom. Hiányzik a nővérem, az édesanyám, az édesapám, a rokonok, de a családon kívül a barátok is,  Ahmar, Natasia, Ony, és Pavlik. Gondolkoztam, hogy felhívom a nővéremet, de nem vette fel. Érthető hisz ott még csak fél öt van, biztos az egyetemen van, majd később felhívom. Ott lett volna anya vagy bárki más, akit még a nővéremen, Verán kívül felhívhattam volna, de a nővérem az, akivel mindig mindent megoszthatok, és most hiányzott. Írtam neki egy sms-t, majd elaludtam.

2012.október 18. csütörtök. London.

1 megjegyzés: