4.rész / Eligazítás a munkahelyen

Vasárnapra már az unatkozás minden módját megtapasztaltam, és már tényleg nem tudtam, hogy mit kéne csinálni. Nővéremet azóta sem értem el telefonon, édesanyámat és édesapámat sem, kitudja, hol lehetnek, még talán az is megeshet, hogy az apai nagyszüleinknél vannak Malmö-ben, és így ki van kapcsolva a telefonuk, nem tudom. Szerencsére gyerekkori barátommal Pavlik-kal tudtam beszélni skype-on pénteken is és szombaton is. Megtudtam, hogy jelenleg ő is munkát keres az egyetem mellett, mert már nem sokáig tudják a szülei finanszírozni a tandíjat. Pavlik mindig is szegényesebb, de annál büszkébb családból származott, sosem fogadott volna el semmit senkitől, sem ő sem pedig bármelyik családtagja. Számomra ez a mai napig érthetetlen…

                                                                       **

Kicsit zűrzavaros volt a hétfői első napom a munkahelyen, mivel már reggel a buszon megállítottak, hogy nem jó a bérletem. Később kiderült, hogy az ellenőr tévedett, de az én szerencsémnek köszönhetően azért előtte még levágott egy kisebb színházi darabot rajtunk kívül körülbelül még harminc ember társaságában, borzalmasan örültem neki. Miután nagy nehezen átfurakodtam egy kisebb emberi lavinán magam a busz közepén, sikeres taktikámnak köszönhetően le tudtam szállni, borzalmas mennyire bunkók néha az emberek, hogy leszállni sem engedik a másikat, mert ha arrébb állna fél métert összedőlne a Stonehenge. A Cover Garden-nél is ha négyszer nem löktek majdnem fel, akkor egyszer sem. Szerencsére már a nyelviskolában nyugodt élet volt, és nem volt az a nyüzsgés, mint amúgy Londonban bárhol máshol, családias nyugodt volt a hangulat. Minthogyha otthon lettem volna édesapám szüleinél Malmö-ben, a svédekre vall ez a hatalmas nyugalom. Miközben fellépkedtem az irodához vezető lépcsőkön tátott szájjal néztem a gyönyörű régies, de kellőképpen felújította helységeket, ajtókat, lépcsőkorlátokat, ablakpárkányokat és a gyönyörű emléktárgyakat, amiket valószínűleg a tulajdonos hozott a Világ különböző helyeiről, mikor ott járt. Gyönyörű ez a hely, mikor beléptem valahogy megcsapott újra a nyelvek és az utazás iránti szeretetem. Pont amikor a fejemtől jobbra megláttam egy gyönyörű képet, egy kastély szerű épületről, ami egy vízparton áll, és elkezdtem csodálkozva nézni, hogy milyen gyönyörű, az igazgató pont akkor állt meg velem szemben mosolyogva, kezet nyújtva.

-          Jó napot! Látom, tetszik önnek az épület. – nyújtott kezet.

-          Jó napot, igen csodálatos ez a hely, rögtön rabul ejtett. Megkérdezhetném, hogy ez a kép – mutattam a falon függő kastélyszerű épületet ábrázoló képre – hol készült, és mit ábrázol?

-          A nászutunkon a férjemmel, mikor Budapesten jártunk, a Parlament látható rajta. – válaszolt mosolyogva.

-          Budapest? Sajnos nem tudom, hogy hol van.

-          Magyarország fővárosa.

-          Sajnos még így sem ismerős, de köszönöm majd utána nézek.

Bevezetett az irodájába, elintéztünk minden papírt, megkaptam a tankönyvet amiből tanítani fogok, a tantermem kulcsát, az órarendet, a csoportjaim papírjait, névsorokat, egy kis tanári határidőnaplót, és egy pár reklámterméket, ami be kell vallani kihagyhatatlan volt, tényleg minden vágyam volt egy reklámcukorka. Megnéztük a tantermem, egyeztettünk, hogy holnap délután kettőkor kezdődik az első órám egy kezdő 20-30 éves felnőttekből álló csoporttal. Izgulok, hogy milyen lesz tanítani egy egész csoportot, eddig csak 1-2 diákom volt és azért az teljesen más, furcsa lesz, főleg hogy itt tanmenet van, és számonkérés. És svédül is furcsa lesz újra beszélni, már nem is tudom mikor volt az, hogy apával svédül és nem oroszul beszélgettünk. Élvezni fogom minden esetre.

                                                                       **

Mikor hazaértem, egy finom vaníliás pudingot szerettem volna enni, de nem volt otthon. Lementem érte a szemben lévő boltba, de ott meg úgy gondoltam inkább főzök magamnak és megeszem melegen, mikor majd úgyis várnom kell a skype előtt Pavlik-ra, borzalmasan sokat késik. Ötös csomagot vettem, amit később meg is köszöntem, mert egyet kapásból ott felejtettem a gázon és ehetetlenre főztem, a legjobb az edény takarítása volt, de szerencsére a második már sikerült, ami hozzám képest hatalmas teljesítmény, mert még egy vajas kenyeret is képes vagyok elrontani. Megfogtam a forró pudingomat, bekapcsoltam a konyhában a laptopom, bejelentkeztem skype-ra, ráírtam Pavlikra, hogy ha fent lesz, hívjon, majd gondolkoztam, hogy mit kéne csinálni, addig míg várok rá. Keresgéltem az interneten, de nem találtam semmi jót, majd hallottam a tvben egy reklámban, valami American Horror Story-ról aminek a bemutatója elég izgalmasan hangzott, és rákerestem, hát annyira belemerültem, hogy észre sem vettem hogy már a kilencedik részt is megnéztem, Peter már régen elaludt (észre sem vettem, hogy hazaért), hogy elfelejtettem megnézni, hogy hol van Magyarország és az sem tűnt fel, hogy Pavlik rengeteg üzenetet hagyott, és számtalanszor hívott. Írtam neki pár bocsánatkérő sort, amiben megmagyaráztam, hogy szerelembe estem ezzel a sorozattal, és nem vettem észre a körülöttem zajló fejleményeket. Még gyorsan elmentem fürödni, majd sietősen becammogtam a szobámba, különös, de nem voltam álmos. Rápillantottam az órámra, ami 4:39-et mutatott, semmi esélyem nem maradt, hogy teljesen kialudjam magam, de azért megpróbáltam álomba nyomni magam. Ahhoz képest, hogy azt hittem, hogy nem vagyok álmos pár pillanat kellett csak, hogy elaludjak.

2012. október 22. hétfő. London.

Első rész amihez "hozzászólok", képet csatolok, és ami rövidebb mint az eddigiek (ezer bocsánat érte...) Remélem tetszik mindenkinek, holnap vagy hétfőn megpróbálom hozni a következőt, addig is jó olvasását!♥ 

3.rész / Honvágy

-         A nyelviskolai állás miatt zavarnám. - hirtelen felpattantak a szemeim és én is felültem örömömben. - Tudna hétfőn kezdeni, mint svéd tanár?- mikor ezt meghallottam szólni nem tudtam, hogy végre három hónap után munkám lesz, talán a hölgy is észrevette, hogy a szavam is elállt – Azt hallottam mrs. Bogdanovich-tól, hogy édesapja révén tökéletesen beszél svédül.

-         Igen, hétfőn mikor kezdhetnék?

-         Délelőtt kilenckor a Southampton 3-4 igazgatói irodájában.

-         Az a híres nyelviskola a Cover Garden-től nem messze igaz?

-         Pontosan, körülbelül 4-5 perc séta onnan.

-         Rendben akkora tudom, hol van, köszönöm hívását.

-         Még egyszer elnézést a késői hívásért.

-         Jóéjszakát.

-         Jóéjt. – és ezzel letettük.

Nem hiszem el, hogy London egyik leghíresebb nyelviskolájában leszek nyelvtanár, ráadásul svédet fogok tanítani, a kedvenc nyelvemet a világon. Ezek után boldogan aludtam el, és teljesen elfelejtettem a tegnapi nap történéseit…

                                                       

                                                        **

Mikor 6:45 kor csörgött az ébresztő, egy mozdulattal lenyomtam, és nem érdekeltek az állásinterjúk, hiszen nekem már van munkám, ráadásul tényleg egy nagyon jó helyen. Igen, számomra is hihetetlen. Az meg főleg hogy miután délután negyed kettőig aludtam, és bőven ebédidő után megreggeliztem, és különleges módon semmi dolgom nem volt, azt csináltam, amit akartam, nem kellett készülődnöm csak egyedül voltam a gondolataimmal… Igen, számomra is most derült ki, hogy nem vagyok az a típus, aki szeret unatkozni, ezért már két óra elteltével nem tudtam mit csinálni. Gondolkoztam, hogy mit is kéne csinálni, de valahogy minden ellenem volt. Az összes könyv lent volt a raktárban, ahova természetesen egy darab kulcsunk van az is Peter-nél. A laptop töltője egyszerűen felszívódott, sehol sincs. A Canon-om természetesen Moszkvában maradt, azzal az indokkal, hogy ha új életet akarok kezdeni nem, hozhatom magammal, azt a dolgot, amiért semmit sem küzdöttem, csak csettintenem kellett és megkaptam édesapámtól. A kicsi, beton nehézségű, padlót-törő, alig működő, fekete Nokiám pedig valahogy képtelen olyan képeket készíteni, mint egy rendes fényképezőgép. Barkácsoló és művészi tehetségem nincs, az olyanok, hogy festés, rajzolás, egy új fűszertartó vagy bármi más készítése képtelenség számomra. Már azon is gondolkoztam, hogy neki állok főzni vagy sütni valamit, de nem hiszem, hogy Peter örülne neki, ha elhasználok fölöslegesen egy félkonyhányi élelmiszert, mert amekkora tehetségem van ahhoz is valószínű, hogy az alaksori tárolóban lévő kukák fogyasztanák el. Semmit sem tudtam csinálni. Szenvedésemben neki estem megkeresni a töltőt. Az egész lakást feltúrtam, mindenhol kerestem, amikor Peter hazajött akkor éppen az ágyam alatt kerestem.

-         Szia, Peter! – 1000 wattos mosollyal kúsztam ki a folyosóra és néztem boldogan a legjobb barátomra.

-         Ő, szia, Gav! – kicsit megrémülten nézett rám, nem csodálom egy idegbeteg, aki hatalmas mosollyal kúszik a földön és ráijeszt barátjára. – Miért vagy ilyen boldog?

-         Az ember már…- akadtam, ki de közbeszólt.

-         És miért is vagy te itthon?

-         Nem is lehetek boldog, mert látlak téged? – kiskutya szemeimet rögtön előkaptam.

-         Miért vagy itthon? – vágott olyan unalmas fejet.

-         Van munkám. – mosolyogtam rá, mint egy öt éves kisgyerek mikor cukorkát kap.

-         Na figyelj Gav, vagy normálisan viselkedesz, felállsz, és normálisan elmondod vagy jó éjt.

-         Oké, nyugalom. – felálltam és leporoltam magamról a koszt, amit a földön összeszedtem.

-         Remélem, azt majd összesöpröd. – kezd olyan lenni, mint egy anya.

-         Mondhatom, vagy még parancsolgatsz?

-         Bocsánat, rossz napom volt.

-         Nincs munka?

-         Nincs, de mesélj.

-         Hajnalban felhívott a nyelviskola tulajdonosa, hogy svéd tanárként kéne kezdenem hétfőn reggel kilenckor.

-         Ez szuper, melyik iskolában fogsz dolgozni?

-         Ami a Cover Garden-nél van.

-         Oda megyek én is hétfőn kilencre.

-         A nyelviskolába? – néztem rá furcsán, hiszen ő nem tud csak angolul.

-         Dehogy, mellette van egy kis ügyvédi iroda, ahova segédet keresnek.

-         Akkor együtt megyünk?

-         Persze, de megyek aludni.

-         Nem aludtad ki magad? Azt hittem egész nap itthon voltál.

-         Igen így van, későn is keltem, de…

-         De mi?

-         Nem tudom, megyek aludni. – és indultam be a szobába.

-         Gav. – fogta meg a vállam és visszafordított. – mi a baj?

-         Nem tudom.

-         Elmondod majd?

-         De nem tudom mi a bajom, csak most egyedül szeretnék lenni, meg el szeretnék menni, fürdeni, majd vacsorázni és aludni, egyedül.

-         Egész nap egyedül voltál, és még csak fél nyolc van.

-         Most az zavar, hogy nem megyek el egy buliba csütörtök este fél nyolckor, huszonkét évesen, azért mert három hónap után munkát kaptam, hanem inkább elmegyek, alszok egyet?

-         Más azt tenné…

-         Mi van? Peter nem ismerek rád.

-         Oké, igazad van, menj, aludj.

-         Köszönöm.

Megfogtam magam és besétáltam a szobámba. Gondolkoztam egy darabig, hogy vajon mi bajom lehet, és végül rájöttem. Most hogy munkát kaptam innentől egyenesben van ITT az utam, tehát biztos, hogy nem fogok most már hazaköltözni, ezért jöttem ki, de akkor is hiányzik most egy kicsit a családom. Hiányzik a nővérem, az édesanyám, az édesapám, a rokonok, de a családon kívül a barátok is,  Ahmar, Natasia, Ony, és Pavlik. Gondolkoztam, hogy felhívom a nővéremet, de nem vette fel. Érthető hisz ott még csak fél öt van, biztos az egyetemen van, majd később felhívom. Ott lett volna anya vagy bárki más, akit még a nővéremen, Verán kívül felhívhattam volna, de a nővérem az, akivel mindig mindent megoszthatok, és most hiányzott. Írtam neki egy sms-t, majd elaludtam.

2012.október 18. csütörtök. London.

2.rész / A "munka"

Borzalmas éjszaka után úgy keltem fel hogy még a hideg is kirázott, de be kell vallanom nagyon megnyugodtam, hogy ez csak egy röpke álom volt. De ki ne nyugodott volna meg ha kiderül, hogy az a borzalom, hogy az édesanyja és a legjobb barátja csak álom beli gyilkosságnak lettek áldozatai és nem a való életben játszódott le ez a hatalmas tömeggyilkosság, melynek két szeretje is tagja volt... Ez után a horibilis történet után kicsit nyugtalanul indultam neki a napomnak. A reggeli készülődés után elindultam az első helyszínre ahová 9:40-re van időpontom, hiába van még csak negyed nyolc.London másik végében van a cég telephelye ahová mire eljutok az összes tömegközlekedési járművet fel kell használnom, van amelyiket többször is, mivel kocsi hiányban szenvedünk. Azért ez telejesen más élet ahoz képest, hogy otthon kettőt kellett csettintenem és jött a házi sofőr, majd elvitt bárhová az egyik BMW-énkel, a sok közül. De hát más életre vágytam, meg akarok tanulni magamról gondoskodni, és azt valahogy el kell kezdeni... Javában ültem a villamoson és vártam, hogy megérkezzünk a végállomásra ahol át tudok szállni a buszra ami végre már elvisz a célomhoz. Ülök nyugodtan, nézem a táblát, még négy megálló. Egyszer csak megszólal a telefonom:

- Igen, tessék?

- Gav, mi megcseréltük a sim kártyákat igaz? - kérdezi Peter.

- Igen, még tegnap este, miért?

- Hívott Jess anyukája, hogy veled szeretne beszélni...

- És? Megadtad neki ezt a számot?

- Igen, nem sokára hív azt mondta.

- Aha, képzelem, úgy ahogy tegnap...-puffogtam.

- Ne rinyálj már, mint egy kislány lehet, hogy most kapsz állást, sőt abban a szakmában amit szeretsz, hiszen tudtam nem azért van 4felsőfokú nyelvvizsgád, meg nem azért tanulsz most is franciául megy magyarul csak úgy szorgalomból, de homályosíts fel ha tévedek a nyelvek iránti szeretetedben.

- Jó szia, mindjárt le kell szállnom.

- Gav, még valami.

- Igen?

- Azonnal fogadd el az ajánlatát ha hív Jess anyja!

- Miért akarod ennyire nekem ezt a munkát?

- Mert ez egy jó meló, főleg neked.

- Jól van, de mennem kell, szia. - mielőtt válaszolhatott volna lecsaptam a telefont, mert itt a megálló ahol le kell szállnom... Bent ülök a váróban, és még van 12 percem, túl korán ért ide a buszom. Valahogy nem izgulok már, annyi ilyen beszélgetésen vettem részt, hogy már szinte fejből fújom a dolgokat, olyan mint egy megrendezett, forgató könyv alapján lejátszódó sorozat jelenet... Egy perc és negyvenet üt az óra. Várom hogy kijöjjön az aszisztens de nem nyílik az ajtó. Már két perccel múlt ötven és még mindig semmi, amikor hirtelen egy pisztoly lövéseket hallok, nem tudom mi történhet odabent, de úgy érzem jobb ha lelépek. Felkapom a dzsekimet a kezembe a táskát amiben az önéletrajzomat és egyéb irataimat tartom némi készpénz és kulcs kíséretében menet közben dobom át a vállamon. Végig futok a várón majd befordulok a folyosóra, már majdnem kint vagyok az épületből, nyúlnék a kilincsért amikor hirtelen egy kéz a számát fogja be egy másik pedig a vállamnál fogva húz visszafelé. Nem tudok védekezni, nagyon ügyesen lefogott és sehogy sem tudtam segítségért kiálltani, vagy esetleg kiszabadulni és kifutni. Berantott a férfi wcbe, lenyomott a földre hasra fektetve, hátra vágta a kezeimet megkötötte őket, majd egy sálat a számba nyomott és egy másikkal még még is kötötte, hogy biztosan ne tudjak beszélni. Lábaimat is összekötötte majd kihajolt az ajtón füttyentett egyet, majd vissahajolt, legugolt mellém és a fülembe súgta:"Csak maradj kussban, fogadj szót és túl éled!". Nem tudtam mit tenni csak bólogadtam. Vissza felállt majd bejött egy másik, hozzá hasonló kaliberű férfi. Ketten megfogtak talpra állítottak, majd beránvigáltak abba a terembe ahol az interjú lett volna, és ahonnan a lövések hallatszottak. Nem csalt a megérzésem. Két lelőtt mélyendekoltált felsőjű, elég rövid szoknyás hölgy ott terült el a szoba közepén.

- Mássz ki! - parancsolta a ducibb, első megtamadóm, és mutatott a nyitott ablakra ahol a függönyt majd leszakitotta a szél. -MOST!

Összekötött lábbal kicsit nehéz lett volna, de ezt ők is észre vették és szerencsére elvágták a köteleket a lábamon. Lassan kimásztam az ablakon, majd megvártam a falnak dőlve őket. Kiértek két oldalt közre fogtak majd ellöktek egy eléggé lerobbant kocsiig. Beültetett az egyik hátra, mondhatni belökött. Ők ketten elől ültek, majd amilyen gyorsan csak tudtak elvittek egy kipusztult házhoz. Útközben rengetegszer neki csapódtam az üvegnek, olyan erővel vezettek. Bementünk egy nagyon sötét nagyon kicsi szobába ahol lelöktek a földre majd felkapcsoltak a sarokban álló kislámpát. Az egyik kiment a szobából a másik pedig odahajolt hozzám a hideg kőhöz nyomta az arcon, majd a tisztázta velem a helyzetet:"behozunk egy kislányt, valószínű ismerni fogod, a hugod az, azt akarjuk, hogy...ÖLD MEG!" Nem tudtam elképzelni, hogy milyen húgomról beszélhet hiszen két nővérem van... Becibált a vékonyabb férfi egy kicsi 7-8 év körüli kislányt, lelökte mellém a földre, engem felhúzott, a kezembe nyomott egy kést, levette a kezemről és az arcomról a kötést, és így szólt: - Tehát itt a húgod, tudod a dolgod.

- Nem a húgom.

- Mit mondtál? - förmedt rám.

- Nem a húgom.

- Ne keress kifogásokat, csak gyilkolj.

- De nem a húgom.

- Tom fejezd be, és öld meg.

- Nem Tom vagyok.

- MIVAN?!

- Nem. Tom. Vagyok. És ő nem a húgom.

- Elbasztad. - mordult rá a társára.

- De nem, a főnök azt mondta ő az.

- Márpedig nem Tom vagyok. - szóltam közbe.

- Jobban tennéd ha kussolnál. - szólt be rögtön a ducibb.

- Egy kérdés. Most hogy kiderült, hogy nem én vagyok a szeretett Tomotok elmehetnék?

- Miért vagy te ennyire magabiztos? Épp most raboltunk el, és kértünk meg hogy ölj meg egy ártatlan kislányt.

- Ismerem a maffiát.

- Honnan jöttél?

- Moszkva. - ahogy kimondtam rögtön megkaptam az engedélyt a távozásra.

Fogalmam sem volt hol vagyok, de azt tudtam, hogy mindnél hamarabb el kell innen mennem. 10 perc séta után megtaláltam az első utcanév táblát és felhívtam az első taxi társaságot aminek eszembe, közöltem hogy siessenek, mert mielőbb haza akarok érni. Pár perc alatt száguldva kanyarodott be egy kocsi, majd kicsapta a kocsi ajtaját feltette a kérdést hadarva hogy "hova?" és mielőtt még kimondhattam volna, villámsebességgel indultunk el, ezek szerint ő is tisztába van vele, hogy nem a legmegnyugtatóbb környéken vagyunk... Mínusz SZÁZHATVAN fonttal és három állás interjúval lettem kevesebb mire hazaértem. Alig bírtam felvánszorogni az emeletem, annyira hulla vagyok. Igazából nem viselt meg a dolog, mert sok elrablásban volt már részem, hála anyám családjának, mindegy lényegtelen. Épp ez az egyik ok amiért eljöttem... Mikor felértem első utam a fürdőbe vezetett, majd rögtön az ágyamba, nem is találkoztam Peter-rel... Tökéletesen aludtam, amikor az éjszaka közepén 3:21-kor megszólal a telefonom. Felveszem és csak annyit hallok hogy valaki hörög, nem volt kedvem még egy ilyen kalandhoz ezért lecsaptam, de megint felhívott. Beleszóltam:

- Mit akarsz?

- Ó elnézést, zavarom?

- Mondjuk hajnali fél négy van igen egy kicsit zavar.

- Bocsánat elfelejtettem, sajnos most Kanada nyugati részén tartózkodok, itt este hét van, ezer bocsánat.

- Kérem elmondaná mit szeretne?

- A nyelviskolai állás miatt zavarnám. - hirtelen felpattantak a szemeim és én is felültem örömömben. - Tudna hétfőn kezdeni mint svéd tanár?

2012.október 17. szerda. London.

1.rész / "hátha holnap"

Ma van pontosan három hónapja, hogy Moszkvából elköltöztem édesanyáméktól jövőt teremteni huszonkét éves „felnőtt” férfifejjel, befejezetlen egyetemmel, négy nyelvvizsgával, semmi kötöttség nélkül, ide Londonba. Ez alatt a három hónap alatt, mondhatjuk, hogy nagyjából minden a helyére került, és úgy félig meddig már egyenesben van a jövőm, azon az egyetlen egy „kicsi” „lényegtelen” „kis-apró” tényezőn kívül, hogy, hát hogy is mondjam… Nincs munkám. Lakásom van, minden iratom rendben, kivéve a munka. Igazából, ha nem lakik itt gyerek-kori barátom Peter, akkor itt sem tartanék, a lakásban is vele lakok és ez alatt a pár hónap alatt nyugodtan elviselt, fent tartott, mint egy kisgyereket, azon kívül, hogy nem kellett megetetni, és tisztába tenni. Mindent elintézett nekem, munkát is próbált keresni, de az valahogy nem akar összejönni… Sétálok hazafelé éppen egy állás interjúról, és most is azon gondolkozom, hogy vajon ez a cég (megjegyzem a negyedik a héten és még csak kedd van) végre fel fog e venni. Azt mondták majd felhívnak, de hát mindenki tudja mit is jelent az a bizonyos „majd hívunk” kifejezés, többségében annyit rejt, hogy „köszönjünk, van más jelentkező, aki sokkal szimpatikusabb, de azért ne aggódj, majd valamelyik igénytelen kis cég felvesz vécé csészeillatosító szakembernek”. Nem tudom, mit gondoljak már, tényleg az elmúlt időben minden délelőttöm és délutánom álláskereséssel telt, és még így sem. Lassan kezdem feladni az összes reményt, szerencse, hogy Peter minden egyes nap újra és újra lelket önt belém, hogy hátha holnap. Igen minden nap ezt mondom „hátha holnap” mert van egy mondás az a bizonyos „never say never!” (soha ne mond, hogy soha), mert nem azért jöttem ide Moszkvából a teljesen kényelmes full luxus házunkból, az eltartottságból, a kényelemből, anyámtól és apámtól, hogy ne tudjak boldogulni. Új életet akartam, magamról akartam gondoskodni távol a szüleimtől, nagyon távol… Kettesével veszem a lépcsőfokokat, majd a másodikra felérve előveszem, a kulcsom belépek az ajtón és az tűnik fel, hogy Peter itthon van, ránézek az órámra és 18:19-et mutat. Nem tudom, mit keres itthon, hiszem általában fél kilenc és kilenc között szokott hazaérni, ráadásul azt se mondhatjuk, hogy péntek van, ezért hamarabb elengedték őket, hiszen még hét közepe sincs. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történhetett, de mindnél jobban furdalt a kíváncsiság annál jobban siettem ki a konyhába, hogy meg tudjam kérdezni. Be se érek, de már letámadom:

-          Szia, mi történt?

-          Szia, miért?

-          Hát… olyan korán itthon vagy.

-          Ja, hogy az… - láttam rajta, hogy nem jó hírrel szolgál.

-          Nagyon rossz? – kérdeztem, miközben leültem a konyhában lévő sarokülőre.

-          Eléggé.

-          Csökkentik a fizetésed?

-          Mondhatjuk úgy is.

-          Peter nyögd már ki.

-          Kirúgtak.

-          MI?! MIÉRT?! – a megdöbbenéstől úgy felpattantam, hogy majdnem felborítottam a kölcsön kapott antik üvegasztalt.

-          Leépítés van.

-          És miért pont téged, aki már évek óta ott van, sőt a főnökkel is olyan jóban voltál nem?

-          De…

-          Akkor miért?

-          Nem tudom, őszintén nem tudom.

-          De mi indokot kaptál?

-          Leépítés.

-          Ne röhögtess már valami mást is mondaniuk kellett, nem rúghatnak ki csak ennyivel.

-          Márpedig megtették.

-          Jó… oké… értem. –ültem vissza a helyemre. -… és akkor most neked is munkát kell találni?

-          Hát, ja, mondjuk, nem szeretnék utcalakó lenni.

-          Én holnap három helyre megyek, elkísérsz?

-          Időpontosak?

-          Hát… kettő igen, de az egyik nem.

-          Akkor arra az egyre elmegyek.

-          És a másik kettő?

-          Szerinted mennyire rontaná az esélyedet, hogy ha odarángatnál még egy huszonéves srácot azzal a szöveggel, hogy tegnap kirúgták és most munkát keres, tudod, hogy csak egy főt keresnek, de szüksége lenne a munkára. Szerintem, egy picikét rontana az esélyeiden. Legalább neked legyen munkád. – csak néztem és átgondoltam, igaza van, neki mindig igaza van – Elmentem fürödni.

-          Rendben.

Főztem teát, sütöttem rántottát, és előkészítettem a fürdéshez a dolgaimat, hogy ha Peter kijött a fürdőből én is el tudjak menni, fürödni, aztán aludni, mert nagyon kimerültem ma és holnap sem vár rám egy egyszerű nap… Már legalább fél órája várom, hogy végre kimásszon a fürdősszobából az a lajhár, de még mindig be van zárkózva, nem bírom tovább, bekopogok:

-          Minden oké? – kicsit később jön a válasz

-          Persze, megyek egy perc.

-          Oké, siess.

Visszamentem a konyhába megittam még egy pohár teát amikor elkezdett csörögni a telefonom, már kezdtem reménykedni hogy egy munkalehetőség ügyében hívnak, végül is nem tévedtem nagyot.

-          Szia Gav. Emlékszel még rám Jess anyukája vagyok, tudod a 15 éves lány akit tavaly korrepetáltál spanyolból.

-          Persze emlékszem önökre.

-          Azért hívlak, hogy nem e tudnál neki idén is segíteni.

-          Hát… nagyon szívesen segítenék, tudja ön is, de azt hiszem Moszkva most egy kicsit messze lenne nekem.

-          Miért elutaztál valahova?

-          Igen, Londonban lakom most.

-          Úristen Gav, gratulálok, és hogy megy ott az élet, tudod nekem is ott lakik az egyik unokatestvérem, akinek nyelviskolája van, nagyon sikeres egy lány lett belőle, veled mi a helyzet, van e már munkád?

-          Nem, sajnos nincsen.

-          Ó, mióta keresgélsz?

-          Három hónapja.

-          Hűha. Mit is mondtál milyen nyelveken tudsz?

-          Spanyol, orosz, svéd, angol és németül, miért?

-          Ha szeretnéd, felhívhatom az unokatestvérem, hogy tudna e neked munkát ajánlani.

-          Azt megköszönném. – a legkedvesebb hangomat vettem elő, ha már ezt megteszi értem.

-          Rendben, legkésőbb egy fél óra múlva felhívlak.

-          Nagyon szépen köszönöm várom hívását.

-          Szia Gav.

-          Viszlát.

-          Ki volt az? – jött ki Peter a fürdőből.

-          Jess anyukája.

-          Akit korrepetáltál?

-          Aha.

-          És?

-          Beszél a nem tudom kijével valami nyelviskolának a tulaja.

-          Miért nem örülsz? – mosolygott rám.

-          Nem is tudom. Elmentem fürödni szólj ha hív. –lehorgasztott fejjel mentem be a fürdőbe.

-          Rendben Gav.

Nyugodtan megfürödtem egyes egyedül a hatalmas magányomban, hajat is mostam, majd fogmosás után kisétáltam és megkérdeztem Petert hogy hívtak e, azt mondta nem, pedig már negyven perc eltelt a beszélgetésünk óta… Még vártam másfél órát aztán elkönyveltem egy újabb sikertelen napnak a mait, és betudtam annak, hogy engem ma már nem fognak hívni a nyelviskolai állás érdekében. Bedőltem az ágyamba és pillanatok alatt elaludtam. „Hátha holnap.”

2012.október 16. kedd. London.