1.rész / "hátha holnap"

Ma van pontosan három hónapja, hogy Moszkvából elköltöztem édesanyáméktól jövőt teremteni huszonkét éves „felnőtt” férfifejjel, befejezetlen egyetemmel, négy nyelvvizsgával, semmi kötöttség nélkül, ide Londonba. Ez alatt a három hónap alatt, mondhatjuk, hogy nagyjából minden a helyére került, és úgy félig meddig már egyenesben van a jövőm, azon az egyetlen egy „kicsi” „lényegtelen” „kis-apró” tényezőn kívül, hogy, hát hogy is mondjam… Nincs munkám. Lakásom van, minden iratom rendben, kivéve a munka. Igazából, ha nem lakik itt gyerek-kori barátom Peter, akkor itt sem tartanék, a lakásban is vele lakok és ez alatt a pár hónap alatt nyugodtan elviselt, fent tartott, mint egy kisgyereket, azon kívül, hogy nem kellett megetetni, és tisztába tenni. Mindent elintézett nekem, munkát is próbált keresni, de az valahogy nem akar összejönni… Sétálok hazafelé éppen egy állás interjúról, és most is azon gondolkozom, hogy vajon ez a cég (megjegyzem a negyedik a héten és még csak kedd van) végre fel fog e venni. Azt mondták majd felhívnak, de hát mindenki tudja mit is jelent az a bizonyos „majd hívunk” kifejezés, többségében annyit rejt, hogy „köszönjünk, van más jelentkező, aki sokkal szimpatikusabb, de azért ne aggódj, majd valamelyik igénytelen kis cég felvesz vécé csészeillatosító szakembernek”. Nem tudom, mit gondoljak már, tényleg az elmúlt időben minden délelőttöm és délutánom álláskereséssel telt, és még így sem. Lassan kezdem feladni az összes reményt, szerencse, hogy Peter minden egyes nap újra és újra lelket önt belém, hogy hátha holnap. Igen minden nap ezt mondom „hátha holnap” mert van egy mondás az a bizonyos „never say never!” (soha ne mond, hogy soha), mert nem azért jöttem ide Moszkvából a teljesen kényelmes full luxus házunkból, az eltartottságból, a kényelemből, anyámtól és apámtól, hogy ne tudjak boldogulni. Új életet akartam, magamról akartam gondoskodni távol a szüleimtől, nagyon távol… Kettesével veszem a lépcsőfokokat, majd a másodikra felérve előveszem, a kulcsom belépek az ajtón és az tűnik fel, hogy Peter itthon van, ránézek az órámra és 18:19-et mutat. Nem tudom, mit keres itthon, hiszem általában fél kilenc és kilenc között szokott hazaérni, ráadásul azt se mondhatjuk, hogy péntek van, ezért hamarabb elengedték őket, hiszen még hét közepe sincs. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történhetett, de mindnél jobban furdalt a kíváncsiság annál jobban siettem ki a konyhába, hogy meg tudjam kérdezni. Be se érek, de már letámadom:

-          Szia, mi történt?

-          Szia, miért?

-          Hát… olyan korán itthon vagy.

-          Ja, hogy az… - láttam rajta, hogy nem jó hírrel szolgál.

-          Nagyon rossz? – kérdeztem, miközben leültem a konyhában lévő sarokülőre.

-          Eléggé.

-          Csökkentik a fizetésed?

-          Mondhatjuk úgy is.

-          Peter nyögd már ki.

-          Kirúgtak.

-          MI?! MIÉRT?! – a megdöbbenéstől úgy felpattantam, hogy majdnem felborítottam a kölcsön kapott antik üvegasztalt.

-          Leépítés van.

-          És miért pont téged, aki már évek óta ott van, sőt a főnökkel is olyan jóban voltál nem?

-          De…

-          Akkor miért?

-          Nem tudom, őszintén nem tudom.

-          De mi indokot kaptál?

-          Leépítés.

-          Ne röhögtess már valami mást is mondaniuk kellett, nem rúghatnak ki csak ennyivel.

-          Márpedig megtették.

-          Jó… oké… értem. –ültem vissza a helyemre. -… és akkor most neked is munkát kell találni?

-          Hát, ja, mondjuk, nem szeretnék utcalakó lenni.

-          Én holnap három helyre megyek, elkísérsz?

-          Időpontosak?

-          Hát… kettő igen, de az egyik nem.

-          Akkor arra az egyre elmegyek.

-          És a másik kettő?

-          Szerinted mennyire rontaná az esélyedet, hogy ha odarángatnál még egy huszonéves srácot azzal a szöveggel, hogy tegnap kirúgták és most munkát keres, tudod, hogy csak egy főt keresnek, de szüksége lenne a munkára. Szerintem, egy picikét rontana az esélyeiden. Legalább neked legyen munkád. – csak néztem és átgondoltam, igaza van, neki mindig igaza van – Elmentem fürödni.

-          Rendben.

Főztem teát, sütöttem rántottát, és előkészítettem a fürdéshez a dolgaimat, hogy ha Peter kijött a fürdőből én is el tudjak menni, fürödni, aztán aludni, mert nagyon kimerültem ma és holnap sem vár rám egy egyszerű nap… Már legalább fél órája várom, hogy végre kimásszon a fürdősszobából az a lajhár, de még mindig be van zárkózva, nem bírom tovább, bekopogok:

-          Minden oké? – kicsit később jön a válasz

-          Persze, megyek egy perc.

-          Oké, siess.

Visszamentem a konyhába megittam még egy pohár teát amikor elkezdett csörögni a telefonom, már kezdtem reménykedni hogy egy munkalehetőség ügyében hívnak, végül is nem tévedtem nagyot.

-          Szia Gav. Emlékszel még rám Jess anyukája vagyok, tudod a 15 éves lány akit tavaly korrepetáltál spanyolból.

-          Persze emlékszem önökre.

-          Azért hívlak, hogy nem e tudnál neki idén is segíteni.

-          Hát… nagyon szívesen segítenék, tudja ön is, de azt hiszem Moszkva most egy kicsit messze lenne nekem.

-          Miért elutaztál valahova?

-          Igen, Londonban lakom most.

-          Úristen Gav, gratulálok, és hogy megy ott az élet, tudod nekem is ott lakik az egyik unokatestvérem, akinek nyelviskolája van, nagyon sikeres egy lány lett belőle, veled mi a helyzet, van e már munkád?

-          Nem, sajnos nincsen.

-          Ó, mióta keresgélsz?

-          Három hónapja.

-          Hűha. Mit is mondtál milyen nyelveken tudsz?

-          Spanyol, orosz, svéd, angol és németül, miért?

-          Ha szeretnéd, felhívhatom az unokatestvérem, hogy tudna e neked munkát ajánlani.

-          Azt megköszönném. – a legkedvesebb hangomat vettem elő, ha már ezt megteszi értem.

-          Rendben, legkésőbb egy fél óra múlva felhívlak.

-          Nagyon szépen köszönöm várom hívását.

-          Szia Gav.

-          Viszlát.

-          Ki volt az? – jött ki Peter a fürdőből.

-          Jess anyukája.

-          Akit korrepetáltál?

-          Aha.

-          És?

-          Beszél a nem tudom kijével valami nyelviskolának a tulaja.

-          Miért nem örülsz? – mosolygott rám.

-          Nem is tudom. Elmentem fürödni szólj ha hív. –lehorgasztott fejjel mentem be a fürdőbe.

-          Rendben Gav.

Nyugodtan megfürödtem egyes egyedül a hatalmas magányomban, hajat is mostam, majd fogmosás után kisétáltam és megkérdeztem Petert hogy hívtak e, azt mondta nem, pedig már negyven perc eltelt a beszélgetésünk óta… Még vártam másfél órát aztán elkönyveltem egy újabb sikertelen napnak a mait, és betudtam annak, hogy engem ma már nem fognak hívni a nyelviskolai állás érdekében. Bedőltem az ágyamba és pillanatok alatt elaludtam. „Hátha holnap.”

2012.október 16. kedd. London.