6.rész / Kórház

Először is én most nagyon fel vagyok dobódva, mert nálunk ma esett először a hó, és most ettől annyira áá hangulatom lett,hogy itt is az új rész!♥ Remélem nektek is ilyen jó hangulatotok van, én például (mint minden karácsonykor) egy örök kedvencet hallgatok. Last Christmas♥ Egyszerűen imádom és nem tudok mit mondani én most nagyon boldog vagyok!:) Jó olvasást, sok komit, pipát, hozzászólást a chatben!:) Az új részt valószínűleg akkor hozom ha meglesz a 750, igen HÉTSZÁZÖTVEN oldalmegjelenítés!;) srTraveller

Első emlékem a napból, hogy ültem egy idegen orvos rendelőjében, aki olyan odafigyelés nélkül vette le a vért a kezemből, éppen amikor felébredtem, hogy ahogy elnéztem csupán négy lila folt volt a karomon. Csodálatos. Féltem megszólalni, míg a közelemben volt a doktor úr, mert a végén úgy néznék ki, mint egy nagy lila gumimaci, és ez nem állt szándékomban. Mikor végre sikerült levennie a vért a nagy koncentrálásban, megszólaltam:

-          Elnézést!

-          Ó, ön ébren van? – fordult meg ijedtében.

-          Egy ideje.

-          Akkor szólok a barátnőjének, hogy bejöhet.

Barátnő? Nem értettem miről van szó, de gyorsan kiderült. Carmen volt az én úgynevezett „barátnőm”. Belépett mosolyogva a kórterembe, odarohant hozzám és szájon csókolt, legszívesebben beleköptem volna a szájába. A doktorúr kettesben hagyott minket a „szerelmemmel” addig, míg elvitte a vérmintákat a laborba. Ahogy magunkra maradtunk, fel akartam ülni és nekiesni Carmen-nek, de két okból nem bírtam. Első sorban, mert nem bírtam megmozdulni, másik részből pedig, mert Carmen jobb kézből arcon csapott.

-          EZ MI VOLT? És mit keresel is? Mi az, hogy a barátnőm? Hol van Peter? MIT MŰVELTÉL? – kiakadtam.

-          Nyugodj meg szívem. – ismét megmutatkozott a legalattomosabb mosolya.

-          Kinyögnéd még ma és megtennéd azt a szívességet, hogy elmész, hogy beszélhessek a barátommal?

-          Ó, persze, hogy is ne, hogy fel tudj jelenteni.

-          Nem foglak.

-          Mi a garancia rá? Semmi. Akkor hát?

-          Jó, akkor ne higgy nekem, de mond el, hol van Peter.

-          Otthon van, várja a szerelőt, aki majd megcsinálja az ajtót, amit valaki tegnap este felfeszített, mikor megtámadott téged.

-          Nem ismered véletlenül azt a valakit?

-           Sajnos nem szerelmem, de már megy a nyomozás utána, Peterrel is beszéltem, hogy addig míg, nem leszel jobban, hozzátok költözök. – mosolygott rám.

-          MICCSODA?

-          Hát nem is örülsz kincsem?

-          Mit hazudtál Peternek?

-          Hogy nem rég óta vagyunk együtt, egy állásinterjún találkoztunk, és biztos még korainak érezted, hogy elmond neki.

-          Remélem te sem gondoltad komolyan, hogy ezt be fogja mindenki venni.

-          Nyugodj, meg nem sokáig leszek veled.

-          Mit akarsz?

-          Visszakapni, amit elvettél tőlem.

-          Miről beszélsz?

-          Ismered Evia Lundberg-et?

-          A nőverem. – rám mosolygott, és kisétált amolyan „te nem tudod, amit én” mosoly kíséretében. – MIT CSINÁLTÁL VELE?

-          Én semmit. – kacsintott és kiment.

Egymagamban feküdtem a nagy és üres kórteremben. Minden akaratomat bevetettem, hogy Carmen után tudjak szaladni, de a nyakam mozgatásán kívül semmi sem jött össze, érdekes pedig pont oda szúrta a tűt, amitől lebénultam. Mikor a doktorúr besétált a szobába a lelettel elég félelemkeltő arcot véltem nála felismerni. Erőm nem volt megkérdezni, hogy vajon miért tükröződik ki a világfájdalom az arcán, mivel az agyam ezerrel kattogott a nővéremen, hogy mi történhetett vele, lehet ezért nem vette fel a telefont már napok óta. Sosem hagytam egyedül, ezért is féltem először eljönni tőle, én voltam a személyes testőre, ha úgy vesszük, és most ott hagytam, lehet ennek meg is születtek a következményei. Nem tudtam elterelni a gondolataimat, még akkor sem mikor a doktorúr közölte, hogy semmi súlyos károsodás nem ért, csak egy egésztestre kiható, három napig tartó érzéstelenítőt kaptam, tehát három nap után boldogságosan távozhat az ember. De nekem sosem volt ekkora szerencsém, ahogy most sem. Két nővérke besétált az ajtón (elég szemrevalóak voltak), összesúgtak a doktorral, majd kisétáltak. Ha eddig azt hittem, hogy a világfájdalom volt az arcán akkor nagyon tévedtem. Mély levegőt vett, odasétált az ágyam mellé, kihúzott egy kis puff szerű, forgós széket az ágyam alól, és leült rá. Figyeltem az arcát, hogy valamit is le tudok e belőle szűrni, de nem sikerült. Ki kellett várnom, míg megszólalt:

-          A támadója… hogy is mondjam… - alig akarta kiejteni a szavakat.

-          Kérem, lehetne egy kicsit, gyorsabban?

-          Persze. Tehát a támadója, mondhatni tapasztalt volt, mivel nem csak érzéstelenítőt kapott, hanem e mellett, rengeteg cukrot is bejuttatott a szervezetébe, aminek semmi értelmét nem látjuk, de az biztos, hogy ellensúlyozni kell, tehát most bekötünk magánál egy infúziót, ami holnap estig lesz bent, majd ezután még másfélhetes megfigyelésen kell részt vennie, mert fent áll a cukorbetegség veszélye.

-          Rendben még valami?

-          Nem, ennyi lenne, a nővér mindjárt jön és felteszi az infúziót. – szépen lassan felállt és kisétált, de az ajtóban még visszafordult. – Elnézést, azt elfejeltettem, hogy itt van két látogatója, Annie és Peter, beengedhetem őket az infúzió felhelyezése után?

-          Persze!

-          Rendben, később még benézek önre.

Kisétált, és egyedül hagyott. Már majdnem megint nekiestem a gondolataimnak, amikor a nővérke besétált az infúziós állvánnyal és a kis segédeszközeivel. Illedelmesen köszönt, villámgyorsan felhelyezte a kézfejembe a tűt, lehunytam a szemem, és pár percen belül már ott lógott mellettem az infúzió, a nővérke megigazította a kezem körül a takarót és kiment. Ránéztem, ahogy ott csöpög lefelé az ereimbe, az őszintén megmondva, nem tudom mi. Furcsa érzés fogott el, mi van, ha a nővérem is hasonló történt, vagy rosszabb. Már erőm nem volt szidni Carment, csak az agyam járt. Szerencsére még a legdurvább feltételezéseim előtt Peter és az egyébként gyönyörű barátnője Annie beléptek a kórterembe. Peter azonnal elengedte Annie kezét odarohant és megölelt. Megkérdezte, hogy minden rendben e majd mikor látta, hogy szegény Annie azóta is egyedül állt az ajtó mellett, és várt a barátjára, odament hozzá megfogta a kezét, leültette mellém, majd magának is hozott egy széket.

-          Szia, Annie vagyok! – mosolygott aranyosan, és nyújtotta a kezét.

-          Kezet fognék, csak hát…na érted. – mosolyát viszonoztam. – Egyébként, Gavrilovich, de szólíts Gavnek!

-          Rendben Gav.

-          Emlékszel mi történt tegnap? – csapott rögtön a közepébe Peter.

-          Igen.

-          Akkor tudod ki volt az?

-          Igen.

Elmondtam neki mindent, ami történt, pontosan részletesen, (az intimebb részeket is), és először nem akarta elhinni, hogy Carmen az állítólagos barátnőm volt az. Mikor végre sikerült lenyugodnia, bocsánatot kértem Annie-től, hogy elrontottam a tegnap esti programjukat, majd megbeszéltem Peterrel, hogy még véletlenül se mondja el a rendőrségnek, mert Carmen „megfenyegetett” a nővéremmel. Peter tudta mennyire fontos nekem a nővérem, ezért rögtön megértette, hogy inkább a magam életét veszélyeztetem, minthogy a nővéremét. Elég sokáig nálam voltak, majd mikor már a nővér szólt, hogy lassan ideje távozniuk szedelőzködtek, megígérték, hogy holnap, maximum holnapután is bejönnek és elköszöntek.

2012. október 26. péntek. London.