Első díjam!

Elsősorban nagyon köszönöm a díjat a Death Note blog tulajdonosának!

Szabályok:

▲Írj magadról 11 dolgot!

▲Válaszold meg a 11 kérdésem!

▲Tegyél fel te is 11 kérdést a következő jelölteknek!

▲11 blognak "add tovább" a díjat! (nálam ez nem így lesz, lentebb megmagyarázom miért)

▲"Visszaadni" nem lehet.

11 random tény rólam:

§ (1) a megszokottól eltérően a blogom linkjénél nem a ".hu" látható, hanem egy bizonyos ".de" ,ebből kifolyólag, igen Németországban élek

§ (2) nem bírom a filmeket, se a sorozatokat. egyszerűen sajnálom rájuk az időt, egyetlen színésznek a műveit vagyok hajlandó megnézni ő pedig Liam Neeson, csak is az övét. (talán még az AHS amit bírok, de ez már a nagyon max.)

§ (3) a filmekkel ellentétben falom a könyveket. egy napot nem bírok ki a nélkül, hogy ne olvasnék valami könyvet.

§ (4) mindenem az utazás, és nyelvek. (hahaha, nem perverz értelemben) ha tehetném körbe utaznám a Földet úgy ahogy van. és hatalmas álmom, hogy nyelvtanár leszek, amennyi nyelvet csak lehet meg szeretnék tanulni. 

§ (5) gitározNÉK egy éve, de nagyon erotikusan úgy elhangoltam a szegénykémet, hogy nem nagyon akar sikerülni ez a visszahangolósdi nekem.

§ (6) tej mániám van. ha lehetne én egész nap csak tejet innék, a vizet nem is ismerném. főleg ha tej folyna a csapból, na igen az lenne számomra a mennyország. DE NEM KAKAÓS, CUKROS, FAHÉJAS VAGY BÁRMI, egyszerű sima tej, fúj bele ne tegyenek nekem valamit.

§ (7) nem bírom megenni a mazsolát, lehetetlenség, az valami undorító dolog, nem tudom ki az a hülye aki így elrontotta a finom szőlőt.

§ (8) semmilyen, ismétlem semmilyen sport nem akar nekem sikerülni. öt olyan sporthoz kötődő dolog van ami még úgy ahogy megy is. a majorette. nyolc évig mazsiztam (nem nem mazsola, ez mazsorett( másnévem majorette). a röpi. kilenc év alatt, csak ebből sikerült ötöst szereznem tesiből. a tollas. az úszás. és a biciklizés. na igen. látszik, hogy tehetségem van a mozgáshoz.

§ (9) nagyon türelmetlen ember vagyok, ezt anyumtól örököltem. viszont nagyon lusta, ezt pedig apumtól.

§ (10) évek óra körömlakk mániám van, egyszerűen kimozdulni nem tudnék a nélkül, hogy a körmöm ne lenne kifestve, még a kapuig sem.

§ (11) kicsit morbid stílusom van, inkább a horrorisztikus történeteket bírom.

§ (11+1) a zenei stílusom behatárolhatatlan, de mégis inkább az alternatív-rock-ot képviselem. (rhcp love van)

remélem kielégítő voltam, és nem sablonos dolgokat írtam :D

a 11 válaszom:

1. "Mi az igazi neved?" - H. Ivett 

2. "Hány éves vagy?" - májusban leszek 15, ergó beszólások elkerülésének érdekében áj em fórtín jiörz ód. 

3. "Van kisállatod?" - nem sajnos nincs, hiába kérlelem anyát már vagy 3 éve nem akar megszánni egy kiskutyival.

4. "Mi a kedvenc neved?" - nincs különösebb

5. "Van testvéred?" - két öcsim van, egyik 7, másik 3 lesz nemsokára 

6. "Hol laksz?" - mint említettem Németországban, ennyi legyen elég.

7. "Mi a kedvenc zeneszámod?" - mindig más, jelenleg az rhcp 'Snow' - ja a fav. 

8. "Mi a szerencseszámod?" - nincs. ha nagyon kell mondani akkor az 5 és a 2, de csak mert ötödik hó másodikán születtem :D

9. "Melyik a kedvenc kiegészítőd?" - a sál az igaz? ha igen, akkor arra voksolok. ha tizenöt takarót nem lehetne varrni a sál gyűjteményemből, akkor egyet sem.

10. "Melyik a kedvenc csokid?" - a csoki csoki, nekem aztán mindegy csak se gyümölcs, se mazsola ne legyen benne. nagyon utálatos ember volt, aki bele merészelte tenni a gyümölcsöket az isteni csokiba.

11. "Hogy jellemeznéd magad?" - őrült. idióta. szókimondó. beteg állat. hangos. perverz. szerencsétlen. elmebajos. eszelős. gyengeelméjű. dilis. lökött. hibbant. és minden szinonima az őrültre. elég ennyi? elmezavarban szenvedő és abnormális ami a legjobban jellemez. egyébként szerintem anyáskodó, és bátortalan is vagyok. nem is bátortalan, de nem olyan biztos az hogy én elsőre, gondolkodás nélkül leugrok neked akár 1,5 métert is. nagyon félek mindig, hogy lesz valami bajom. na meg igen ha már félelem. képes vagyok bármikor bárkitől félni. de csakis az emberektől. egyéb ilyen "jaj félek a pókoktól", "juj sötét van siessünk félek" gondom nincs, csak az emberekkel, egyébként gondolj bele, az ember a legnagyobb állat a földön. ja igen, és állat-, növény- és környezetvedő vagyok! 

igen, azt kihagytam, hogy sokat tudok beszélni.

11 kérdésem:

első: Hányadik blogod ez?

második: Mi ösztönzött a történet kitalálásakor?

harmadik: Gondolkodtál már azon, hogy valaha íróként éled majd mindennapjaid?

negyedik: Mennyire jellemez téged a blogod?

ötödik: Ki vagy mi adott inspirációt a kezdetekkor?

hatodik: Van e valami különösebb magyarázata a nevednek?(blogger név)

hetedik: Van konkrét történet a fejedben, vagy ami éppen eszedbe jut?

nyolcadik: Hány részesre tervezed az egészet?

kilencedik: Ismerőseid van e olyan aki blogol?

tizedik: Szüleid/családod tud róla hogy írsz?

tizenegyedik: Szeretnéd esetleg más nyelvre lefordítani?

tizenegy plusz egy: Miért kezdtél blogolni? 

én úgy érzem inkább a blogról "faggatom" a díjazotta(ka)t, mert majd a "11 random tény rólam" részben kifejti(k) a személyesebb dolgokat.

TŐLEM PEDIG A DÍJAT KAPJA...

nem, én nem tizenegy jelölttel érkeztem... ennek az oka pedig, hogy nem igazán olvasok blogokat, és nem szerettem volna "az első 11 aki elküldi a blogja linkjét kap tőlem díjat" posztolók közé csatlakozni, inkább annak adom tovább aki tényleg megérdemli, és ismerem is. két nagy kedvencem van akiknek oda adnám, de sajnos a Sötét lelkek angyalszárnyak blog valamilyen oknál fogva, megállt, nincs egyszerűen folytatás, pedig imádtam hatalmas kedvencem volt. mindenkinek ajánlom, hogy azért mégiscsak olvassa el azt a fent levő pár részt, szerintem nagyon jók, sajnálom, hogy nem folytatja az írója, és még csak chat sincs ahol szólni tudnék neki, így neki sajnos nem tudok díjat adni, de szívem mélyén ő lenne az egyik. a másik, az igazi nyertes pedig, aki tényleg a legek legjobbja számomra a SECRET OF DARKNESS. nála jobbal még nem találkoztam. tőlem ő kapja a díjat, ő egyedül. hozzá hasonló jó sztorival még nem találkoztam, igaz most szünetel, de ha újraindul, biztos első kézből szeretném majd olvasni az új részeket. imádom. (és nem csak azért, mert ő is ".de" blogger!) 

tehát, nagyon gratulálok Messo szerintem te vagy a legjobb(:

Kis magyarázat...mindenre.

Hát sziasztok! Úgy érzem tartozom nektek egy kis magyarázattal... Először is, elég régen volt új rész, ennek két nagyon egyszerű oka van:

- Semmi visszajelzést nem kapok, nem tudom milyen a blog, min kéne javítani, kinek hogy tetszik, semmit sem tudok. Megvan az alap ötletem, amit nagyon szívesen vinnék, és ígérem vinni is fogom, de a barátaim támogatásán kívül, egy kis "idegen" szemű kritika is jólesne néha napján. Csak egy kis üzenet a chat sávba, vagy egy komi, nem sok dolog. Utálom, mikor egy blogger nyavalyog (én mindig azt hittem hogy ez "sima jével" van írva, csak én vagyok ezzel így?), azért, hogy nincsen semmi visszajelzés, de most már kezdem megérteni miért. Egyszerűen nincs visszajelzés, nincs motiváció, nincs meg az az érzés, hogy van miért írni, és így nem megy. Tehát értitek. 

- Lehet nekem gratulálni, mert sikeresen letöröltem a Word-öt a gépemről, ahol ugye eddig írtam. Eddig meg volt annak a sémája, és úgy közöltem a részeket, de most ez ugyebár Word nélkül nem nagyon akar összejönni. Van ez a megoldás, hogy rögtön a blogger-nek a "bejegyzést közlő" (mondjátok meg mi ennek a rendes neve, én nem tudom :D) részébe írom a dolgokat, de akkor el fog ütni a kinézete a régiektől. (Nem mintha annyira hatalmas tehetségem lenne a design részéhez a dolgoknak.) Éééés akkor itt vissza is kanyarodtunk az első okhoz. Nincs visszajelzés. Mondjátok csak, zavarna akkor ez titeket, hogy "kicsit" eltérő lenne a régiektől az új részek külseje? 

Ennyi is lenne a "Miért nincsen rész te kis nyomi blogger?!" rész. 

Következzék, az ÚJ KÜLSŐ! Nem tudom, nekem nagyon tetszik, és rengeteg hálával tartozom érte. Sajnos személyiségi jogok miatt, ( na meg a jó memóriámnak köszönhetően, igen elfelejtettem a blogjának a címét bocsi ) nem írom ki a segítőkész designerem nevét, csak simán B. Anitaként említeném. Tehát, szerintem Anita gyönyörű munkát végzett, nekem negyede ennyire sem jött volna össze, és tényleg semmit nem tudok mondani, csak hogy KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM ANITA!♥ Örök hála érte. 

A magyarázat tengerem itt be is zárulna, nem sokára hozom a részt az ELSŐ DÍJAMRÓL! Igen, haha az első megnyert blogversenyem után (amit szintén nagyon köszönök) megkaptam az első díjam! Sietek vele sziasztok!(:

7.rész / Carmen története

És, itt is a hetedik rész, jó olvasást!♥

Már két hete kiengedtek a kórházból, és bőven túl vagyok, minden vizsgálaton, egészségesebb vagyok, mint valaha, de Carment még most sem sikerült bemártanunk a rendőrségnél. Két okból egyszerűen kivitelezhetetlen, hogy felnyomjuk őt. Egyrészt az "apja" végzi a nyomozást, és szerintem ezzel el is árultam, hogy apuci pici lányát biztosan meg fogja védeni a nagy és erős rendőr apuka. A következő szempont, ami miatt lehetetlenné válik az ügy, hogy megfenyegetett. Normál helyzetben, nem érdekelne egy harcias kis fiatal spiné próbálkozása, de most a nővéremről van szó. Carmen elárulta, hogy Verát a nagybátyja és az egyik exe tartja fogva. Ezért nem értem el mostanában telefonon. Próbáltam ennek a kőszívű amazonnak elő kapargatni az érzékeny, törékeny nőies világát, amit talán meghat az aranyos öcsi-nővér kapcsolat, de ennek a nőnek nincs ilyen oldala. Egy hárpia. A lakásból nem tudom kirakni, egyszerűen belakta magát. Két hét alatt, hétszer próbáltam kitenni, négyszer a hátam bánta, háromszor pedig a karom. Brutális milyen szadista hajlamai vannak. Éjszaka kulcsra zárom a szobám ajtaját, és elé tolom a komódot, mert bennem van a félsz, hogy leszúrna álmomban. Reggelente is félve mászok ki kávézni, majd dolgozni menni. Taktikusan cselekszik. Miközben Peter munkát keres, én pedig dolgozom, nyugodtan éli kis világát, nem tör zúz a lakásban, ellenben mikor hazamegyek. Kitör belőle a sárkány, nekem ugrik, minden előzetes indok nélkül, majd ha megunta kínzásom egyszerűen leül, mint aki jól végeszte dolgát és megvacsorázik. Néhanapján meg-meg szór egy pár információval Vera kapcsán, de nem sokkal. Eddig sikerült kiderítenem, hogy a két bandita, és a testvérem a franciaországi Metz városából tartanak jelenleg valahova Berlin felé. Próbáltam kideríteni, hogy mit akarhat tőlünk a King família egy falatnyi része, de semmire sem haladtam. Egyszer sikerült beszélnem Veraval, nem beszélhetett az állapotáról, sem az elrablásáról, tartozkodási helyéről, egyszerűen semmi információt nem adhatott. Elmondta, hogy anyáék teljesen biztonságban vannak, jelenleg apa szüleinél vannak Malmöben még legalább 1 hónapig, ne aggódjak értük. Megnyugtatott a tudat, hogy "csak" a nővéremért kell megküzdenem, már amennyire ez nyugató lehet. Carmen a minap vázolta felém a helyzetet, hogyan is juthatok a nővérem közelébe. Mikor a két bestia és Vera megérkeznek az új szállásukhoz, én és Carmen repülőre szállunk, és elsőnek elutazunk, Splitbe. Horvátország egyik üdülővárosába. Ott felveszünk egy bőröndöt, és egy fiatal lányt,ha jól emlékszem Renata a neve. Carmen gyermekkori barátnője. Ha olyan tulajdonságokkal rendelkezik mint , az én "kedvesem" akkor elég nehezen fogom kibírni a repülőutat Berlinig. Peter nagyon erősködött, hogy jöhessen velünk, de egyátalán nem áll szándékomban bele kavarni őt is. Igazából, azt sem tudom, én, hogy kerültem bele. Viszont egyet tudok, a nővéremet bármi áron de kiszabadítom ezek közül a gyíkok közül. Bármit is kelljen tennem, még ha az életembe is kerül Vera nem marad ott. Hazamegy szépen Moszkvába, elfeledi a történteket, és minden újra ugyan olyan lesz mint régen. Erős lány, nem hiába ő is anyám vérét örökölte, igazi maffiózó hajlamok. Ezért is nem értem, hogy, hogyan sikerülhetett őt elfogni. Bárhol támadnak rá hatástalanítani nem is, de megbénítani pár percre míg elfut, simán sikerül neki. Normál helyzetben. Talán ez a két fószer, tényleg túl sok még nekem is. Nem tudom. Nem ismerem őket. Még a nevét is csak az egyiknek tudom. Carmen nagybátyja. Jason, Jason King. A család többi részéről annyit tudok, hogy Carment szülei anno örökbe adták. Ebből adódik, hogy mr. Nate Redwaynek és neki nem egy a családnevük. Carmen 3éves volt, mikor nagybátyjához kerül, ismeretlen okokból, majd rá két évre mr. Redway és felésége (Isten nyugosztolja!) nem kis összegért, és nem is éppen a legtisztességesebb módszerrel örökbe fogadták a kicsi Carment. Nate elmondása szerint, tüneményes kislány volt. Az első évben. Majd elkövetkett a legborzasztóbb. Mikor Carmen hat éves volt elkezdte tűvel, körömvágó ollóval és kiskéssel szurkálni a halakat, amiket a család kertitavából fogott ki. Egyre gyakrabban vitte mosolyogva anyukájához a meggyilkolt halakat. Mrs. Helena Redway először hangos, vékony sikításban tört fel, amire Nate villámgyorsan ott termett. Nem tudta mi történt. Majd a kislány megfordult, büszkén mutatta friss fogasát a cafatokban heverő kis halakat, és így szólalt: "Nézd apa! Nézd! Én voltam! Játszottunk, de rosszak voltak. Haragudtam rájuk, de mostmár jók lesznek." Nate sokkos állapotba került a feleségével együtt. Pár órával később leültek Carmennel beszélgetni, hogy nem jó amit tett, többet nem szabad. Remélték, hogy a kislány csak túlhevült a játékban, és ez többet nem fog előfordulni. Nem így történt. Három év alatt Carmen egyre nagyobb lett, és egyre veszélyesebb. Kilenc éves korában már nem csak a halakat terrorizálta, hanem az édesanyját is. Hiába a sok pszihológiai kezelés, mikor Helena aludt, Carmen jött és támadt. Különös módon apját nem bántotta, sőt anyját is csak akkor, ha apja éjszakai műszakban volt, és ketten maradtak otthon. Párszor csak a lábát karcolgatta, majd egyre mélyebb vágásokat ejtett. Az anyuka lábáról áttért a nyakára. Három, négy alkalommal szintén csak karcolgatta, majd egyik este vérre vágyott. Megszúrta Helenat. Megkereste az egyik nyaki erét, és könyörtelenül, teljes erejével beledöfte a kést. Helena ez után, még fél órát élt, majd eltávozott. Nyugodj békében Helena! Ezek után a történtek után, érthető, hogy Carmen lett a főnök a családban. Ha valami nem úgy történt, ahogy ő akarta, megtalálta a módszert, hogy rátámadjon Natere. A rendőr nagyúr állítása szerint, jobban járt volna ha őt is megöli. Azóta is rettegésben tartja. Fél tőle. Ezért is nem mer neki nemet mondani. Ezek után én sem fogok. Jobb nem szórakozni egy gyilkossal. Főleg egy olyannal nem aki már gyermekkorában képes volt ölni.

2012.november 13. kedd. London.

Hamarosan...

HOHÓ, eddig nagyon úgy néz ki, hogy nem olyan sok idő, és kész vagyok az elveszett részekkel! Nem tudom, hogy mikorra sikerül kitennem az elsőt, tudom ideje lenne már, és sietek is vele, ne aggódjon senki, legkésőbb megígérem 2hét és hozom. Köszönöm türelmeteket, ezer puszi<3

Szünet!!!

Rengeteg elnézéssel jövök most nektek, egyrészt mert hétvégén nem volt rész és nem is lesz előre láthatólag január elejéig. Semmi ilyen nincs a dologban, hogy "Jaj hát szünet van hagyjatok most megyek bulizni", (pedig most végre hazautazok apumhoz két hétre), hanem történt egy kisebb baleset. A gépem vírusos lett. Ami annyit jelent, hogy az előre megírt összes rész elveszett ("csak" 14 részről beszélünk), ami annyit dob, hogy az egészet újra kell írnom, ez valószínűleg a téli szünetben fog megtörténni. Úgyhogy hatalmas bocsánat ezért a bő egy hónap kiesésért, de nem tudok mit tenni... Még egyszer elnézést. 

6.rész / Kórház

Először is én most nagyon fel vagyok dobódva, mert nálunk ma esett először a hó, és most ettől annyira áá hangulatom lett,hogy itt is az új rész!♥ Remélem nektek is ilyen jó hangulatotok van, én például (mint minden karácsonykor) egy örök kedvencet hallgatok. Last Christmas♥ Egyszerűen imádom és nem tudok mit mondani én most nagyon boldog vagyok!:) Jó olvasást, sok komit, pipát, hozzászólást a chatben!:) Az új részt valószínűleg akkor hozom ha meglesz a 750, igen HÉTSZÁZÖTVEN oldalmegjelenítés!;) srTraveller

Első emlékem a napból, hogy ültem egy idegen orvos rendelőjében, aki olyan odafigyelés nélkül vette le a vért a kezemből, éppen amikor felébredtem, hogy ahogy elnéztem csupán négy lila folt volt a karomon. Csodálatos. Féltem megszólalni, míg a közelemben volt a doktor úr, mert a végén úgy néznék ki, mint egy nagy lila gumimaci, és ez nem állt szándékomban. Mikor végre sikerült levennie a vért a nagy koncentrálásban, megszólaltam:

-          Elnézést!

-          Ó, ön ébren van? – fordult meg ijedtében.

-          Egy ideje.

-          Akkor szólok a barátnőjének, hogy bejöhet.

Barátnő? Nem értettem miről van szó, de gyorsan kiderült. Carmen volt az én úgynevezett „barátnőm”. Belépett mosolyogva a kórterembe, odarohant hozzám és szájon csókolt, legszívesebben beleköptem volna a szájába. A doktorúr kettesben hagyott minket a „szerelmemmel” addig, míg elvitte a vérmintákat a laborba. Ahogy magunkra maradtunk, fel akartam ülni és nekiesni Carmen-nek, de két okból nem bírtam. Első sorban, mert nem bírtam megmozdulni, másik részből pedig, mert Carmen jobb kézből arcon csapott.

-          EZ MI VOLT? És mit keresel is? Mi az, hogy a barátnőm? Hol van Peter? MIT MŰVELTÉL? – kiakadtam.

-          Nyugodj meg szívem. – ismét megmutatkozott a legalattomosabb mosolya.

-          Kinyögnéd még ma és megtennéd azt a szívességet, hogy elmész, hogy beszélhessek a barátommal?

-          Ó, persze, hogy is ne, hogy fel tudj jelenteni.

-          Nem foglak.

-          Mi a garancia rá? Semmi. Akkor hát?

-          Jó, akkor ne higgy nekem, de mond el, hol van Peter.

-          Otthon van, várja a szerelőt, aki majd megcsinálja az ajtót, amit valaki tegnap este felfeszített, mikor megtámadott téged.

-          Nem ismered véletlenül azt a valakit?

-           Sajnos nem szerelmem, de már megy a nyomozás utána, Peterrel is beszéltem, hogy addig míg, nem leszel jobban, hozzátok költözök. – mosolygott rám.

-          MICCSODA?

-          Hát nem is örülsz kincsem?

-          Mit hazudtál Peternek?

-          Hogy nem rég óta vagyunk együtt, egy állásinterjún találkoztunk, és biztos még korainak érezted, hogy elmond neki.

-          Remélem te sem gondoltad komolyan, hogy ezt be fogja mindenki venni.

-          Nyugodj, meg nem sokáig leszek veled.

-          Mit akarsz?

-          Visszakapni, amit elvettél tőlem.

-          Miről beszélsz?

-          Ismered Evia Lundberg-et?

-          A nőverem. – rám mosolygott, és kisétált amolyan „te nem tudod, amit én” mosoly kíséretében. – MIT CSINÁLTÁL VELE?

-          Én semmit. – kacsintott és kiment.

Egymagamban feküdtem a nagy és üres kórteremben. Minden akaratomat bevetettem, hogy Carmen után tudjak szaladni, de a nyakam mozgatásán kívül semmi sem jött össze, érdekes pedig pont oda szúrta a tűt, amitől lebénultam. Mikor a doktorúr besétált a szobába a lelettel elég félelemkeltő arcot véltem nála felismerni. Erőm nem volt megkérdezni, hogy vajon miért tükröződik ki a világfájdalom az arcán, mivel az agyam ezerrel kattogott a nővéremen, hogy mi történhetett vele, lehet ezért nem vette fel a telefont már napok óta. Sosem hagytam egyedül, ezért is féltem először eljönni tőle, én voltam a személyes testőre, ha úgy vesszük, és most ott hagytam, lehet ennek meg is születtek a következményei. Nem tudtam elterelni a gondolataimat, még akkor sem mikor a doktorúr közölte, hogy semmi súlyos károsodás nem ért, csak egy egésztestre kiható, három napig tartó érzéstelenítőt kaptam, tehát három nap után boldogságosan távozhat az ember. De nekem sosem volt ekkora szerencsém, ahogy most sem. Két nővérke besétált az ajtón (elég szemrevalóak voltak), összesúgtak a doktorral, majd kisétáltak. Ha eddig azt hittem, hogy a világfájdalom volt az arcán akkor nagyon tévedtem. Mély levegőt vett, odasétált az ágyam mellé, kihúzott egy kis puff szerű, forgós széket az ágyam alól, és leült rá. Figyeltem az arcát, hogy valamit is le tudok e belőle szűrni, de nem sikerült. Ki kellett várnom, míg megszólalt:

-          A támadója… hogy is mondjam… - alig akarta kiejteni a szavakat.

-          Kérem, lehetne egy kicsit, gyorsabban?

-          Persze. Tehát a támadója, mondhatni tapasztalt volt, mivel nem csak érzéstelenítőt kapott, hanem e mellett, rengeteg cukrot is bejuttatott a szervezetébe, aminek semmi értelmét nem látjuk, de az biztos, hogy ellensúlyozni kell, tehát most bekötünk magánál egy infúziót, ami holnap estig lesz bent, majd ezután még másfélhetes megfigyelésen kell részt vennie, mert fent áll a cukorbetegség veszélye.

-          Rendben még valami?

-          Nem, ennyi lenne, a nővér mindjárt jön és felteszi az infúziót. – szépen lassan felállt és kisétált, de az ajtóban még visszafordult. – Elnézést, azt elfejeltettem, hogy itt van két látogatója, Annie és Peter, beengedhetem őket az infúzió felhelyezése után?

-          Persze!

-          Rendben, később még benézek önre.

Kisétált, és egyedül hagyott. Már majdnem megint nekiestem a gondolataimnak, amikor a nővérke besétált az infúziós állvánnyal és a kis segédeszközeivel. Illedelmesen köszönt, villámgyorsan felhelyezte a kézfejembe a tűt, lehunytam a szemem, és pár percen belül már ott lógott mellettem az infúzió, a nővérke megigazította a kezem körül a takarót és kiment. Ránéztem, ahogy ott csöpög lefelé az ereimbe, az őszintén megmondva, nem tudom mi. Furcsa érzés fogott el, mi van, ha a nővérem is hasonló történt, vagy rosszabb. Már erőm nem volt szidni Carment, csak az agyam járt. Szerencsére még a legdurvább feltételezéseim előtt Peter és az egyébként gyönyörű barátnője Annie beléptek a kórterembe. Peter azonnal elengedte Annie kezét odarohant és megölelt. Megkérdezte, hogy minden rendben e majd mikor látta, hogy szegény Annie azóta is egyedül állt az ajtó mellett, és várt a barátjára, odament hozzá megfogta a kezét, leültette mellém, majd magának is hozott egy széket.

-          Szia, Annie vagyok! – mosolygott aranyosan, és nyújtotta a kezét.

-          Kezet fognék, csak hát…na érted. – mosolyát viszonoztam. – Egyébként, Gavrilovich, de szólíts Gavnek!

-          Rendben Gav.

-          Emlékszel mi történt tegnap? – csapott rögtön a közepébe Peter.

-          Igen.

-          Akkor tudod ki volt az?

-          Igen.

Elmondtam neki mindent, ami történt, pontosan részletesen, (az intimebb részeket is), és először nem akarta elhinni, hogy Carmen az állítólagos barátnőm volt az. Mikor végre sikerült lenyugodnia, bocsánatot kértem Annie-től, hogy elrontottam a tegnap esti programjukat, majd megbeszéltem Peterrel, hogy még véletlenül se mondja el a rendőrségnek, mert Carmen „megfenyegetett” a nővéremmel. Peter tudta mennyire fontos nekem a nővérem, ezért rögtön megértette, hogy inkább a magam életét veszélyeztetem, minthogy a nővéremét. Elég sokáig nálam voltak, majd mikor már a nővér szólt, hogy lassan ideje távozniuk szedelőzködtek, megígérték, hogy holnap, maximum holnapután is bejönnek és elköszöntek.

2012. október 26. péntek. London. 

5.rész / Carmen

Ültem nagy nyugodtan a szobámban a laptopommal az ölemben, és a holnapi diák csoportom óráján gondolkoztam, amikor eszembe jutott, hogy elfelejtettem utána nézni a még hétfőn látott budapesti képnek. Rögtön be is írtam a google-ba és megnéztem a képeket, amiket kiadott, Hát ez a város valami gyönyörű, csak ámultam és bámultam a gyönyörű képek láttán. Tudom, hogy az interneten általában csak a szép és jó dolgok vannak fent, hogy mindnél jobban csábítsák az embert, de ebben a városban volt valami, ami megfogott, valami különleges. Olyan érzés volt, mint mikor először Malmö-ben jártam. Tudtam, hogy nekem oda egyszer el kell mennem, nem hagyhatom ki az „Itt már jártam” listámról. Egyszerűen elmélyültem a képekben, majd az tűnt fel az egyik kép láttán,

hogy kisebb deja vu érzésem támadt. Olyan volt, mintha már átéltem volna ezt a kilátást, amit bemutatott ez a téli kép. Peter éppen akkor lépett be amikor már legalább húsz perce törtem a fejem, hogy honnan is lehet ismerős ez az egy kép. Észre sem vettem elsőre, hogy bejött csak mikor megszólalt:

-          Elmentem, majd később jövök. – oldalra fordultam, és megcsapott a tömény kölni szag.

-          Hova… mész? – fulladoztam parfümjében.

-          Túl sok?

-          Attól függ hova mész és kivel.

-          Annie-nek hívják.

-          Húha, Peter-nek barátnője van. – játszottam a tizennégy éves diáklányt és még el is tátottam a számat, elég érdekes lehetett ez egy huszonkét éves férfitól.

-          Elmentem. – már nem volt ereje mást mondani a hülyeségemre.

-          Várj, várj, várj! – futottam utána.

-          Igen?

-          Sok sikert tesó! – veregettem meg a vállát.

-          Köszi, és ő… izé… Gav, ha véletlen… szóval érted, ha úgy alakulna, hogy…

-          Nyugodtan felhozhatod, nem fogtok zavarni. – mosolyogtam rá bíztatóan.

-          Köszönöm. – láttam arcán a hálát. – Szia!

Miután Peter elment visszavánszorogtam a szobámba és leültem az ágyra. Eszembe jutott, hogy de jól esne egy bögrényi forró tea, ezért felpattantam és szó szerint kitáncoltam Jacko mozdulatokkal a konyhába. Apait, anyait beleadtam a táncnak nem nevezhető kalimpálásomba és egészen addig folytattam míg fel nem tettem forrni a vizet, majd megfordultam meghajoltam a „közönségnek” és ijedtemben majdnem beleestem a mosogatóba, mikor egy húsz év körüli lány a sarokülőn ülve el nem kezdett komor arccal lassan tapsolni.

-          Nocsak, megijesztettelek?

-          Te vagy Annie? Peter már elment érted.

-          Nem, nem Annie vagyok. – villantott meg egy két másodperces állszent mosolyt.

-          Hogy jöttél be, és ki vagy?

-          Én megerősíteném a zárat a helyedben. – az asztalra támaszkodva felállt.

-          Ki…- kihajoltam a folyosóra, hogy megnézzem mi történt az ajtóval, fel volt feszítve - … vagy?

-          Carmen vagyok, szia! – nyújtott kezet.

-          Heló! – biztos távolságot tartva odahajoltam kezet fogni, rossz döntés volt.

Azzal a lendülettel nekirántott az asztalnak, pont úgy hogy az érzékeny pontomon érjen a legnagyobb ütés, amitől a földre zuhantam. Nem bírtam megmozdulni, így előnybe került, és pár perc alatt már fölöttem is állt. Flegma arccal méregetett, majd lábával lökdösött, addig, míg annyira el nem múlt a fájdalom, hogy egy hirtelen rántással a bokájánál a földre nem tudtam taszítani magam mellé. Mielőtt még sikerült volna védekeznie kezemmel a feje fölé szorítottam mind két karját a lábaimmal pedig mozdulatlanná tettem az övéit. Egy mozdulat is elég volt neki, hogy zsibbadásig harapja a jobb karomat, és így sikerült kiszabadítania a fél kezét amivel végig karmolta arcomat, majd a hátamat. Pólón keresztül is sikerült neki vérző csíkokat hagyni rajtam. Felpattantam és az első tárgyat, ami a kezem közé akadt, (ez esetben egy váza) megfogtam és hozzávágtam. Sikerült eltalálnom a vállát, amitől kicsit hátrébb tántorgott, de nem sokáig állította meg. Rápillantott a vállára, majd egy vad tekintettel rohanni kezdett, majd rám ugrott lábait a derekam köré kulcsolta kezével marni kezdte a hátamat, közben pedig a nyakamat harapta. Egyszerűen nem tudtam lelökni magamról úgy csimpaszkodott. A hátam és a nyakam közben egyre jobban fájt. Az első ötlet, ami eszembe jutott, hogy nekimegyek vele a falnak. Kiszemeltem a folyosó és konyha sarkát majd teljes erőmből neki rohantam. Ahogy a hátát érte az ütés felemelte a fejét fájdalmában, szúrósan rám nézett majd az ajkaimba harapott. Még egyszer neki mentem vele a falnak, hátha le tudom így kaparni magamról. Másodjára már a fejét sem emelte fel, tovább harapott. Addig ismételtem a falnak lökést, míg végre el nem értem a célom, hogy leugrott rólam. Nem jártam jobban. A felforrt vízért rohant és a kancsó teljes tartalmát rám akarta önteni. Szerencsére időben ugrottam el oldalra, és nem sikerült a kísérlete. Lihegve megállt eldobta a kancsót, rám nézett és megszólalt:

-          Miért nem adod fel?

-          Nem értem miért harcolsz, és mit szeretnél.

-          Butuska. – miközben ezt mondta elkezdte széthúzni a pulóverét.

-          MIT AKARSZ? – ordítottam rá.

-          Mi a baj cica? – ledobta a földre a pulóverét, ami nem rejtett semmi mást csak a gyönyörű testét, egyetlen egy melltartó kíséretében.

-          Hagyj békén.

-          De…- közelebb jött hozzám, és lágyan megcsókolt - … kívánlak.

-          Menj innen.

-          Lazítsd el magad! – lassan kezdte el levenni rólam a pólómat, majd újra lágyan csókolni kezdett, nem bírtam magammal végig simítottam a hátát majd kikapcsoltam a melltartóját. – Úgy érzem te is kívánsz. – ajkaimba súgta és tovább csókolt.

Nekinyomott a falnak, és így kényeztettük egymást tovább, addig a pillanatig míg hirtelen egy szúró érzést nem éreztem a nyakamnál, majd szépen lassan össze nem estem. Elterültem a földön, és nem tudtam mi történik, csak azt éreztem, hogy pár pillanat múlva elalszom. Az utolsó emlékeim azok hogy az a bizonyos Carmen nevetve felöltözik, kihúz a nyakamból egy injekciót, majd távozik a lakásból.

2012. október 25. csütörtök. London.

Sietek a következővel, remélem, tetszik. Kommenteljetek, írjatok a chatbe és pipáljatok ha jó lett!:) Ölelés♥

4.rész / Eligazítás a munkahelyen

Vasárnapra már az unatkozás minden módját megtapasztaltam, és már tényleg nem tudtam, hogy mit kéne csinálni. Nővéremet azóta sem értem el telefonon, édesanyámat és édesapámat sem, kitudja, hol lehetnek, még talán az is megeshet, hogy az apai nagyszüleinknél vannak Malmö-ben, és így ki van kapcsolva a telefonuk, nem tudom. Szerencsére gyerekkori barátommal Pavlik-kal tudtam beszélni skype-on pénteken is és szombaton is. Megtudtam, hogy jelenleg ő is munkát keres az egyetem mellett, mert már nem sokáig tudják a szülei finanszírozni a tandíjat. Pavlik mindig is szegényesebb, de annál büszkébb családból származott, sosem fogadott volna el semmit senkitől, sem ő sem pedig bármelyik családtagja. Számomra ez a mai napig érthetetlen…

                                                                       **

Kicsit zűrzavaros volt a hétfői első napom a munkahelyen, mivel már reggel a buszon megállítottak, hogy nem jó a bérletem. Később kiderült, hogy az ellenőr tévedett, de az én szerencsémnek köszönhetően azért előtte még levágott egy kisebb színházi darabot rajtunk kívül körülbelül még harminc ember társaságában, borzalmasan örültem neki. Miután nagy nehezen átfurakodtam egy kisebb emberi lavinán magam a busz közepén, sikeres taktikámnak köszönhetően le tudtam szállni, borzalmas mennyire bunkók néha az emberek, hogy leszállni sem engedik a másikat, mert ha arrébb állna fél métert összedőlne a Stonehenge. A Cover Garden-nél is ha négyszer nem löktek majdnem fel, akkor egyszer sem. Szerencsére már a nyelviskolában nyugodt élet volt, és nem volt az a nyüzsgés, mint amúgy Londonban bárhol máshol, családias nyugodt volt a hangulat. Minthogyha otthon lettem volna édesapám szüleinél Malmö-ben, a svédekre vall ez a hatalmas nyugalom. Miközben fellépkedtem az irodához vezető lépcsőkön tátott szájjal néztem a gyönyörű régies, de kellőképpen felújította helységeket, ajtókat, lépcsőkorlátokat, ablakpárkányokat és a gyönyörű emléktárgyakat, amiket valószínűleg a tulajdonos hozott a Világ különböző helyeiről, mikor ott járt. Gyönyörű ez a hely, mikor beléptem valahogy megcsapott újra a nyelvek és az utazás iránti szeretetem. Pont amikor a fejemtől jobbra megláttam egy gyönyörű képet, egy kastély szerű épületről, ami egy vízparton áll, és elkezdtem csodálkozva nézni, hogy milyen gyönyörű, az igazgató pont akkor állt meg velem szemben mosolyogva, kezet nyújtva.

-          Jó napot! Látom, tetszik önnek az épület. – nyújtott kezet.

-          Jó napot, igen csodálatos ez a hely, rögtön rabul ejtett. Megkérdezhetném, hogy ez a kép – mutattam a falon függő kastélyszerű épületet ábrázoló képre – hol készült, és mit ábrázol?

-          A nászutunkon a férjemmel, mikor Budapesten jártunk, a Parlament látható rajta. – válaszolt mosolyogva.

-          Budapest? Sajnos nem tudom, hogy hol van.

-          Magyarország fővárosa.

-          Sajnos még így sem ismerős, de köszönöm majd utána nézek.

Bevezetett az irodájába, elintéztünk minden papírt, megkaptam a tankönyvet amiből tanítani fogok, a tantermem kulcsát, az órarendet, a csoportjaim papírjait, névsorokat, egy kis tanári határidőnaplót, és egy pár reklámterméket, ami be kell vallani kihagyhatatlan volt, tényleg minden vágyam volt egy reklámcukorka. Megnéztük a tantermem, egyeztettünk, hogy holnap délután kettőkor kezdődik az első órám egy kezdő 20-30 éves felnőttekből álló csoporttal. Izgulok, hogy milyen lesz tanítani egy egész csoportot, eddig csak 1-2 diákom volt és azért az teljesen más, furcsa lesz, főleg hogy itt tanmenet van, és számonkérés. És svédül is furcsa lesz újra beszélni, már nem is tudom mikor volt az, hogy apával svédül és nem oroszul beszélgettünk. Élvezni fogom minden esetre.

                                                                       **

Mikor hazaértem, egy finom vaníliás pudingot szerettem volna enni, de nem volt otthon. Lementem érte a szemben lévő boltba, de ott meg úgy gondoltam inkább főzök magamnak és megeszem melegen, mikor majd úgyis várnom kell a skype előtt Pavlik-ra, borzalmasan sokat késik. Ötös csomagot vettem, amit később meg is köszöntem, mert egyet kapásból ott felejtettem a gázon és ehetetlenre főztem, a legjobb az edény takarítása volt, de szerencsére a második már sikerült, ami hozzám képest hatalmas teljesítmény, mert még egy vajas kenyeret is képes vagyok elrontani. Megfogtam a forró pudingomat, bekapcsoltam a konyhában a laptopom, bejelentkeztem skype-ra, ráírtam Pavlikra, hogy ha fent lesz, hívjon, majd gondolkoztam, hogy mit kéne csinálni, addig míg várok rá. Keresgéltem az interneten, de nem találtam semmi jót, majd hallottam a tvben egy reklámban, valami American Horror Story-ról aminek a bemutatója elég izgalmasan hangzott, és rákerestem, hát annyira belemerültem, hogy észre sem vettem hogy már a kilencedik részt is megnéztem, Peter már régen elaludt (észre sem vettem, hogy hazaért), hogy elfelejtettem megnézni, hogy hol van Magyarország és az sem tűnt fel, hogy Pavlik rengeteg üzenetet hagyott, és számtalanszor hívott. Írtam neki pár bocsánatkérő sort, amiben megmagyaráztam, hogy szerelembe estem ezzel a sorozattal, és nem vettem észre a körülöttem zajló fejleményeket. Még gyorsan elmentem fürödni, majd sietősen becammogtam a szobámba, különös, de nem voltam álmos. Rápillantottam az órámra, ami 4:39-et mutatott, semmi esélyem nem maradt, hogy teljesen kialudjam magam, de azért megpróbáltam álomba nyomni magam. Ahhoz képest, hogy azt hittem, hogy nem vagyok álmos pár pillanat kellett csak, hogy elaludjak.

2012. október 22. hétfő. London.

Első rész amihez "hozzászólok", képet csatolok, és ami rövidebb mint az eddigiek (ezer bocsánat érte...) Remélem tetszik mindenkinek, holnap vagy hétfőn megpróbálom hozni a következőt, addig is jó olvasását!♥ 

3.rész / Honvágy

-         A nyelviskolai állás miatt zavarnám. - hirtelen felpattantak a szemeim és én is felültem örömömben. - Tudna hétfőn kezdeni, mint svéd tanár?- mikor ezt meghallottam szólni nem tudtam, hogy végre három hónap után munkám lesz, talán a hölgy is észrevette, hogy a szavam is elállt – Azt hallottam mrs. Bogdanovich-tól, hogy édesapja révén tökéletesen beszél svédül.

-         Igen, hétfőn mikor kezdhetnék?

-         Délelőtt kilenckor a Southampton 3-4 igazgatói irodájában.

-         Az a híres nyelviskola a Cover Garden-től nem messze igaz?

-         Pontosan, körülbelül 4-5 perc séta onnan.

-         Rendben akkora tudom, hol van, köszönöm hívását.

-         Még egyszer elnézést a késői hívásért.

-         Jóéjszakát.

-         Jóéjt. – és ezzel letettük.

Nem hiszem el, hogy London egyik leghíresebb nyelviskolájában leszek nyelvtanár, ráadásul svédet fogok tanítani, a kedvenc nyelvemet a világon. Ezek után boldogan aludtam el, és teljesen elfelejtettem a tegnapi nap történéseit…

                                                       

                                                        **

Mikor 6:45 kor csörgött az ébresztő, egy mozdulattal lenyomtam, és nem érdekeltek az állásinterjúk, hiszen nekem már van munkám, ráadásul tényleg egy nagyon jó helyen. Igen, számomra is hihetetlen. Az meg főleg hogy miután délután negyed kettőig aludtam, és bőven ebédidő után megreggeliztem, és különleges módon semmi dolgom nem volt, azt csináltam, amit akartam, nem kellett készülődnöm csak egyedül voltam a gondolataimmal… Igen, számomra is most derült ki, hogy nem vagyok az a típus, aki szeret unatkozni, ezért már két óra elteltével nem tudtam mit csinálni. Gondolkoztam, hogy mit is kéne csinálni, de valahogy minden ellenem volt. Az összes könyv lent volt a raktárban, ahova természetesen egy darab kulcsunk van az is Peter-nél. A laptop töltője egyszerűen felszívódott, sehol sincs. A Canon-om természetesen Moszkvában maradt, azzal az indokkal, hogy ha új életet akarok kezdeni nem, hozhatom magammal, azt a dolgot, amiért semmit sem küzdöttem, csak csettintenem kellett és megkaptam édesapámtól. A kicsi, beton nehézségű, padlót-törő, alig működő, fekete Nokiám pedig valahogy képtelen olyan képeket készíteni, mint egy rendes fényképezőgép. Barkácsoló és művészi tehetségem nincs, az olyanok, hogy festés, rajzolás, egy új fűszertartó vagy bármi más készítése képtelenség számomra. Már azon is gondolkoztam, hogy neki állok főzni vagy sütni valamit, de nem hiszem, hogy Peter örülne neki, ha elhasználok fölöslegesen egy félkonyhányi élelmiszert, mert amekkora tehetségem van ahhoz is valószínű, hogy az alaksori tárolóban lévő kukák fogyasztanák el. Semmit sem tudtam csinálni. Szenvedésemben neki estem megkeresni a töltőt. Az egész lakást feltúrtam, mindenhol kerestem, amikor Peter hazajött akkor éppen az ágyam alatt kerestem.

-         Szia, Peter! – 1000 wattos mosollyal kúsztam ki a folyosóra és néztem boldogan a legjobb barátomra.

-         Ő, szia, Gav! – kicsit megrémülten nézett rám, nem csodálom egy idegbeteg, aki hatalmas mosollyal kúszik a földön és ráijeszt barátjára. – Miért vagy ilyen boldog?

-         Az ember már…- akadtam, ki de közbeszólt.

-         És miért is vagy te itthon?

-         Nem is lehetek boldog, mert látlak téged? – kiskutya szemeimet rögtön előkaptam.

-         Miért vagy itthon? – vágott olyan unalmas fejet.

-         Van munkám. – mosolyogtam rá, mint egy öt éves kisgyerek mikor cukorkát kap.

-         Na figyelj Gav, vagy normálisan viselkedesz, felállsz, és normálisan elmondod vagy jó éjt.

-         Oké, nyugalom. – felálltam és leporoltam magamról a koszt, amit a földön összeszedtem.

-         Remélem, azt majd összesöpröd. – kezd olyan lenni, mint egy anya.

-         Mondhatom, vagy még parancsolgatsz?

-         Bocsánat, rossz napom volt.

-         Nincs munka?

-         Nincs, de mesélj.

-         Hajnalban felhívott a nyelviskola tulajdonosa, hogy svéd tanárként kéne kezdenem hétfőn reggel kilenckor.

-         Ez szuper, melyik iskolában fogsz dolgozni?

-         Ami a Cover Garden-nél van.

-         Oda megyek én is hétfőn kilencre.

-         A nyelviskolába? – néztem rá furcsán, hiszen ő nem tud csak angolul.

-         Dehogy, mellette van egy kis ügyvédi iroda, ahova segédet keresnek.

-         Akkor együtt megyünk?

-         Persze, de megyek aludni.

-         Nem aludtad ki magad? Azt hittem egész nap itthon voltál.

-         Igen így van, későn is keltem, de…

-         De mi?

-         Nem tudom, megyek aludni. – és indultam be a szobába.

-         Gav. – fogta meg a vállam és visszafordított. – mi a baj?

-         Nem tudom.

-         Elmondod majd?

-         De nem tudom mi a bajom, csak most egyedül szeretnék lenni, meg el szeretnék menni, fürdeni, majd vacsorázni és aludni, egyedül.

-         Egész nap egyedül voltál, és még csak fél nyolc van.

-         Most az zavar, hogy nem megyek el egy buliba csütörtök este fél nyolckor, huszonkét évesen, azért mert három hónap után munkát kaptam, hanem inkább elmegyek, alszok egyet?

-         Más azt tenné…

-         Mi van? Peter nem ismerek rád.

-         Oké, igazad van, menj, aludj.

-         Köszönöm.

Megfogtam magam és besétáltam a szobámba. Gondolkoztam egy darabig, hogy vajon mi bajom lehet, és végül rájöttem. Most hogy munkát kaptam innentől egyenesben van ITT az utam, tehát biztos, hogy nem fogok most már hazaköltözni, ezért jöttem ki, de akkor is hiányzik most egy kicsit a családom. Hiányzik a nővérem, az édesanyám, az édesapám, a rokonok, de a családon kívül a barátok is,  Ahmar, Natasia, Ony, és Pavlik. Gondolkoztam, hogy felhívom a nővéremet, de nem vette fel. Érthető hisz ott még csak fél öt van, biztos az egyetemen van, majd később felhívom. Ott lett volna anya vagy bárki más, akit még a nővéremen, Verán kívül felhívhattam volna, de a nővérem az, akivel mindig mindent megoszthatok, és most hiányzott. Írtam neki egy sms-t, majd elaludtam.

2012.október 18. csütörtök. London.